A Berliner Fashion Week egy hétig lázban tartja az egész várost, ráadásul évente kétszer, januárban és júliusban. Tóth-Kern Enikő nevét véletlenül fedeztem fel a kiállítók között.
Mikor még semmit nem tudtam az egészről, azt hittem, nagyjából egy helyre orientálódnak a divathét eseményei, de kiderült, hogy városszerte kínálnak programokat – vásárokat, bemutatókat, performance-okat – a rendezvénysorozat alatt. Ha tömérdek programot mondok, nem túlzok, lehetetlen átlátni a rendszert. A világ minden tájáról jönnek kiállítók, és nagyobb nyilvános eseményekre ölik egymást a jegyekért. Így hát nagyon örültem, hogy az én utam egy kisebb, emberközelibb showroomba, a Frier-be vezet. (Nyáron gondolom kellemesebb és rugalmasabb lennék, a szeles Kreutzbergben szembe szélben menetelni nem egy nagy élmény.) De maga a hely miatt megérte. Nem mondom, adhattak volna egy kicsit többet a look-ra, ha már egyszer designról csevegünk. A tervezők kaptak egy-egy farostlemez asztalt, vagy egy ruhakonzolt, és kész. Viszont voltak érdekes ruhainstallációk közben, kedvencem, ami egyszerre bizarr és mégis a szemet nem lehet levenni róla egy kissé őrültnek tűnő német designer, Iris Schiefestein munkája (próbáltam normálisan fotózni, de körben álltak a standok). Kitömött állatok őrködnek egymásba preparálva egy szőrös cipő felett, még leírni is rettenet. (Oké, nekem is van egy tehénszőr klumpám, de soha nem gondoltam bele, hogyan készült. Ezt a munkát egyfajta tiltakozásnak láttam az értelmetlen mészárlás ellen, de lehet, hogy tévedek. Bár amúgy belengi az egész hetet a fenntarthatóság gondolata, sok show és kiállítás mottója volt a környezettudatosság, több bemutató zajlott az újrafelhasználás, a fenntarthatóság jegyében.)
Ahogy én is véletlenül bukkantam a csodás, mások által például „fájdalmasan gyönyörűnek” leírt cipőket tervező magyar lányra, őrá is véletlenül találtak rá a szervezők. „Egyszer csak váratlanul kaptam egy levelet a bemutatóterem vezetőjétől – meséli – melyben az iránt érdeklődtek, lenne-e kedvem kiállítani is. Természetesen volt. A neten találhattak rám, én is furcsa oldalakon bukkanok írásokra a cipőimmel kapcsolatban, például olasz és német site-okon.” Egy ilyen bemutatkozásnak több haszna is lehet. Elsődlegesen persze az, hogy magát a tervezőt megismerhetik, de másodsorban (ami szintén nagyon fontos), a designer is megismerhet olyan alkotókat, akikkel egyébként nem feltétlenül találkozna. Engem például egy arab emirátusból jövő tervező, Shrekahnth lágy esésű selymei, és Sasha Kenevski ukrán alkotó kissé hidegnek, funkcionálisnak tűnő, ám ravaszul kigondolt öltözékei nyűgöztek le. És nem utolsósorban a szakmai hálót is lehet egy ilyen eseményen továbbszőni. „Rengeteg izgalmas személyiséggel ismerkedtem meg – meséli Enikő – bár a megnyitó utáni bulit a rendőrség rekesztette be este tízkor, mondván, hogy túl hangosak vagyunk… De a barátkozás útjába ez nem állhatott: átmentünk máshová. Sok új tapasztalatot szereztem. Mivel idén állítok itt ki először, nem ismertem a szabályokat.
Ha többet tudok a térről, elengedem a fantáziám, és létrehozok egy kisebbfajta installációt a cipők köré. Ide egy lazább kollekcióval jöttem. Az a koncepcióm, hogy erős inspirációból fakadó dolgokat hozzak létre, amik mögött valódi, megérlelt gondolat van. Bevillan valami, egy erős hangulat, és gyorsan rajzolni kezdek, nehogy elillanjon az érzés. Hordható cipőket terveztem eddig, ez a vonal persze a későbbiekben is megmarad, de emellett most egy másik irányba, a művészi tervezés felé indultam, melyben a cipő, mint képzőművészeti tárgy jelenik meg.”
