A Berliner Fashion Week egy hétig lázban tartja az egész várost, ráadásul évente kétszer, januárban és júliusban. Tóth-Kern Enikő nevét véletlenül fedeztem fel a kiállítók között.

Fotó: Dömölky Dániel

Mikor még semmit nem tudtam az egészről, azt hittem, nagyjából egy helyre orientálódnak a divathét eseményei, de kiderült, hogy városszerte kínálnak programokat – vásárokat, bemutatókat, performance-okat – a rendezvénysorozat alatt. Ha tömérdek programot mondok, nem túlzok, lehetetlen átlátni a rendszert. A világ minden tájáról jönnek kiállítók, és nagyobb nyilvános eseményekre ölik egymást a jegyekért. Így hát nagyon örültem, hogy az én utam egy kisebb, emberközelibb showroomba, a Frier-be vezet. (Nyáron gondolom kellemesebb és rugalmasabb lennék, a szeles Kreutzbergben szembe szélben menetelni nem egy nagy élmény.) De maga a hely miatt megérte. Nem mondom, adhattak volna egy kicsit többet a look-ra, ha már egyszer designról csevegünk. A tervezők kaptak egy-egy farostlemez asztalt, vagy egy ruhakonzolt, és kész. Viszont voltak érdekes ruhainstallációk közben, kedvencem, ami egyszerre bizarr és mégis a szemet nem lehet levenni róla egy kissé őrültnek tűnő német designer, Iris Schiefestein munkája (próbáltam normálisan fotózni, de körben álltak a standok). Kitömött állatok őrködnek egymásba preparálva egy szőrös cipő felett, még leírni is rettenet. (Oké, nekem is van egy tehénszőr klumpám, de soha nem gondoltam bele, hogyan készült. Ezt a munkát egyfajta tiltakozásnak láttam az értelmetlen mészárlás ellen, de lehet, hogy tévedek. Bár amúgy belengi az egész hetet a fenntarthatóság gondolata, sok show és kiállítás mottója volt a környezettudatosság, több bemutató zajlott az újrafelhasználás, a fenntarthatóság jegyében.)

Ahogy én is véletlenül bukkantam a csodás, mások által például „fájdalmasan gyönyörűnek” leírt cipőket tervező magyar lányra, őrá is véletlenül találtak rá a szervezők. „Egyszer csak váratlanul kaptam egy levelet a bemutatóterem vezetőjétől – meséli – melyben az iránt érdeklődtek, lenne-e kedvem kiállítani is. Természetesen volt. A neten találhattak rám, én is furcsa oldalakon bukkanok írásokra a cipőimmel kapcsolatban, például olasz és német site-okon.” Egy ilyen bemutatkozásnak több haszna is lehet. Elsődlegesen persze az, hogy magát a tervezőt megismerhetik, de másodsorban (ami szintén nagyon fontos), a designer is megismerhet olyan alkotókat, akikkel egyébként nem feltétlenül találkozna. Engem például egy arab emirátusból jövő tervező, Shrekahnth lágy esésű selymei, és Sasha Kenevski ukrán alkotó kissé hidegnek, funkcionálisnak tűnő, ám ravaszul kigondolt öltözékei nyűgöztek le. És nem utolsósorban a szakmai hálót is lehet egy ilyen eseményen továbbszőni. „Rengeteg izgalmas személyiséggel ismerkedtem meg – meséli Enikő – bár a megnyitó utáni bulit a rendőrség rekesztette be este tízkor, mondván, hogy túl hangosak vagyunk… De a barátkozás útjába ez nem állhatott: átmentünk máshová. Sok új tapasztalatot szereztem. Mivel idén állítok itt ki először, nem ismertem a szabályokat.

Ha többet tudok a térről, elengedem a fantáziám, és létrehozok egy kisebbfajta installációt a cipők köré. Ide egy lazább kollekcióval jöttem. Az a koncepcióm, hogy erős inspirációból fakadó dolgokat hozzak létre, amik mögött valódi, megérlelt gondolat van. Bevillan valami, egy erős hangulat, és gyorsan rajzolni kezdek, nehogy elillanjon az érzés. Hordható cipőket terveztem eddig, ez a vonal persze a későbbiekben is megmarad, de emellett most egy másik irányba, a művészi tervezés felé indultam, melyben a cipő, mint képzőművészeti tárgy jelenik meg.”

Nem vicc, hétvégenként megteheted. De ezen kívül is érdemes pár dolgot megtudni a berlini tömegközlekedésről, ami valóban párját ritkítja. Turisták, figyelem, az alapok!!!

Berlin, a számok tükrében

Mióta rendszeresen kijárkálok Berlinbe, sorra kapom a leveleket, hogy foglaljam már össze, mire készüljenek az ide látogatók, illetve hogy csináljak egy hosszúhétvégés, illetve egy egyhetes program – és látnivalóhálót, épp annyi lehetőséggel, amennyi a kicentizett időbe belefér. Megvan mindkét variáció, de ezeket nem mellékelem, hiszen itt igyekszem úgy összeállítani az írásaimat, hogy abból bárki húsz perc alatt össze tudja állítani azt, ami a leginkább érdekes lehet számára. Mert nézzük csak a puszta számokat és a tényeket! Berlin alapterülete 892 négyzetkilométer, 12 kerülete és három és félmillió lakója van. 180 múzeuma és emlékhelye, 440 galériája, 9 kastélya, 150 színháza, és 775 éves múltja. Nos, ebből azért lehet választani nem?

Berlin, a metró tükrében

Ezt a rengeteg épületet, utcát, és fontos pontot köti össze, szövi és szeli át a város világszinten jelentős közlekedési hálózata. A városi mozgásért alapvetően két cég felel, a BVG és S-Bahn, egymással kooperálva. (A honlapjuk igen jó és informatív, akár a cég múltjára – a BVG 75 éves például, akár a kirándulási lehetőségekre vagyunk kíváncsiak, csak klikk!) Nagyon fontos tanács következik most a bliccelőtől: MINDIG vegyünk jegyet. A büntetés első körben már-már baráti, 40 euro, de ez csak az első figyelmeztetés. Ha még egyszer elkapnak, már nem a könnyített verziót kell fizetni, hanem sokkal de sokkal többet. És majd ha elérek a bevásárlási lehetőségekhez, nyilvánvaló lesz, hogy inkább szuper designer-darabokra kellene ez a pénz, vagy egy jó vacsorára… Ne a jegyeken spóroljunk! Nem érdemes: mert ilyen kiterjedt és jól működő (éjjel-nappal) hálózattal nemigen találkozhatunk. Amikor itt vagyok, a legritkább esetekben kell taxiba ülnöm, pedig én nagy bérautó-fanatikus vagyok. (Persze az ár is borsosabb, mint otthon, múltkor 70 euroért hoztak be a reptérről – a Schönefeldről – igaz, azt nem én fizettem…) Apropó Schönefeld: ha valaki megveszi a 24, 48 illetve 72 órára érvényes szelvényét, vagy a hetijegyét, az is figyeljen, mert ez a reptér már a C zónába esik (a kártyák Berlin AB-re szólnak), és kiegészítő jegyet kell váltani hozzá.

Milyen bérletet vegyek?

Aki nem csak szabadon szeretne mozogni (mert ahhoz elegek a sima jegyek), hanem kedveli a kedvezményeket, azoknak a welcome card-ot ajánlom. (Van Berlin ABC-re is, ami jó például Potsdamba.) De tapasztalatom szerint nem kell a legdrágább, amiben benne van a Múzeumsziget is, mert ha csak pár napra érkezünk a városba, nem feltétlenül akarunk minden percet múzeumokban tölteni, vagy nem is feltétlenül ott, annyi izgalmas hely van még…

Móka és kacagás, akár eltévedés közben is

fotó: Wolfgang Scholvien

Számomra a legnagyobb kihívás – hiába vannak mindenhol kirakva a térképek és a feliratok – azok a metrófeljárók szövevényes hálózatai. Még a Deák-téri tévelygés is kismiska ahhoz képest, ami itt egy kevésbé jelentős állomáson is van. Hát még ahol több vonal találkozik! És ha rossz helyen megyünk fel, garantált az eltévedés. Mondjuk az U és S Bahn hálót én már kívülről fújom, tudom hogy jutok el a központból bármelyik külvárosba, de a megérkezések még mindig okoznak meglepetéseket. És az út néha igen hosszú – ezt is kalkuláljuk bele a tervezéseinkbe. Szerencsére több vonalon kis képernyők adagolják a híreket.

Párban szép – utazni is

És a legális blicceléssel nem vicceltem, ezzel is lehet például a hosszú hétvégés kiruccanásokon kalkulálni. Pénteken este nyolctól vasárnap éjjelig össze kell állni valakivel, akinek van bérlete, és akkor az egyikük ingyen használhatja a közlekedési eszközöket. (A társaság vezetősége így szeretné ösztönözni a lakókat, hogy inkább a közösségi közlekedés eszközeit használják. Már aki nem biciklizik. De erről máskor. Gyűlnek az élményeim…)

Hogy pontosan mit „csinál” egy magyar kulturális intézet külföldön? Általánosságban nehéz megmondani, intézete válogatja. A Collegium Hungaricum Berlin (CHB) több szempontból is különleges.

Én még jól emlékszem a régi, Karl-Liebknecht utcai szocreál építményre, és a kávézóra is, ami a betontömb oldalán piros-fehér-zöld színekkel hirdette magát. Valahogy nagyon korszerűtlen volt az egész miliő. Nem úgy az új hely, a város lüktető szívében, a Gorkij színház és a Humboldt egyetem mellett található modern, jó kisugárzású épület. És nem csak a külsőségek változtak!
Can Togay János 2008 óta vezeti a nagy múltra visszatekintő (1924-ben alapították) Collegium Hungaricumot. „Németországban nevelkedtem – meséli –  és amikor megpályáztam az intézet igaztói székét, többek között az is motivált, hogy felvegyem azt az elejtett szálat, ami a német kultúrához köt.” Épp az igazgatóváltás idején költözött új épületbe a CHB, és ez még egy adag lendületet adott a változáshoz. Can egy olyan helyről álmodott, amelyik organikus részévé tud válni a metropolisznak. „Tartottam attól – emlékezik vissza –  hogy valamiféle poros kultúraközvetítő helyre kerülök, ezért célom az újrapozícionálás lett. Első lépésben azt szögeztem le, hogy ne csupán egy idegen intézet legyünk külföldön, hanem olvadjunk bele a helyi kulturális életbe. Célközönségünk a berlini német közönség, próbálunk olyan berlini intézményként működni, amely magyar érdekeket képvisel, a legszélesebben vett kulturális eszközökkel. Jelen kell lenni, részt kell venni, ez a legfontosabb. Így elsősorban abból indultam ki, mihez tudunk kapcsolódni, mit tudunk felmutatni Magyarországról, valamint a tágabb régiónkról. Ennek évek óta sikeres példája a Cinema Total.” (Erről külön tudósítok, február elején.)

„Címszavakban talán így foglalhatom össze, mit szeretnénk – mondja az új programstruktúráról az igazgató –  hogy ’Ne dialogizálj, hanem kerülj interakcióba. Ne reprezentálj, hanem foglalj állást, ne prezentáld a kultúrát, hanem hozd létre itt!’ Több kiállításunk ötlete is itt helyben született és valósult is meg magyar és nemzetközi művészek együttműködésében. Az intézetnek az a küldetése, hogy Magyarország úgy jelenjen meg Berlinben, mint egy dinamikus, nyitott ország, egy innovatív hely, ami a saját hagyományával korszerűen bánik.”

A stratégia, amit követtek, bevált. Évente több ezer látogatója van a programoknak, a CHB trendsetter lett a kulturális intézetek között. Az érdekelt még, hogy hogyan reagál az intézmény arra, hogy egyre több magyar telepedik le a német fővárosban. Erre is kaptam választ. „Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egyre több magyar él Berlinben – mondja Togay –  hogy hányan vannak? Nem tudni. Több hullámban érkeznek, és mi nem tudunk mindenkinek személy szerint segíteni, de nem hagyhatjuk őket kívül, oda kell fordulnunk feléjük. Elsődleges célunk egy hálózat létrehozása, egy olyan platform megteremtése, ahol ők elérik egymást. A programjaink egy része is módosul majd, lesznek csak magyar nyelvű eseményeink is. Első lépésként próbálunk egy munkatalálkozót szervezni, ahol felmérjük az igényeket, és ahol bemutatkozhatnak konkrét életpéldák is. Nem könnyű külföldön idegenként boldogulni, de egymást segítve nem lehetetlen.”

Turistaként is érdemes ellátogatni a házba, mert nagyon érdekes tapasztalat ennek a kulturális összefonódásnak a részévé válni, megnézni önmagunkat egy másik szemszögből.

Nem, ez nem sikerült, de nagyon közel jártunk hozzá. Ha az egész szerkezet nem szakad le a falról, azt is megtudhattam volna, hogy a trombitások vezetője ebben is verhetetlen.

fotó: petit-hoppe

A kicsit zűrös, akklimatizálódós első hét lezárásaként valami igazi polgári szórakozásra gondoltam, így jött az ötlet, hogy elmenjek végre a Berliner Philharmonie-ba, meghallgatni a berlini filharmonikusokat. Azt a zenekart, ami egyszerűen világklasszis, benne van a világ top 5-jében, vannak évek, amikor listavezetőként. A szögletes, modern sátorszerű épület a város szívében található (Kemperplatz, Mitte), a Potzdamer Platz-ról mindössze öt perc sétányira.  Magát a Filharmóniát 1882-ben alapították, de még nem ezen a helyen állt. Sok költözés és átalakítás után Hans Scharoun (organikus építész) tervei alapján 1963 október 15.-én nyitott meg újra. A terem belülről csodálatos! Az ötszögletű, teraszos elrendezésű, elsőre kaotikusnak tűnő térben először megijedtem: itt se látni, se hallani nem fogok semmit. A különös elrendezés végül hihetetlen ravaszsággal tárja fel magát – a zenekar középre van rendezve, és mi nézők-hallgatók tényleg bárhonnan élvezhetjük a zenét.

Eddig a drága jegyárak tartottak vissza, de most már tudom, hogy van megoldás! Nem kell feltétlenül stroke-ot kapnunk az átlag 70-130 (legdrágább 200) euro-s tarifától, mint mindenhol, itt is van kiskapu, amin érdemes beslisszanni, már csak azért is, hogy megnézzük belülről a lélegzetelállító koncerttermet. (A honlapon megtaláljuk az ablakot, ahol sok koncert élőben élvezhető online, de ott nem hat ránk az a belső, mélységekkel és dimenziókkal játszó, perspektívákat megmozgató látvány, ami a belépéskor ér.) Célszerű indulás előtt megkockáztatni egy telefont, mennyire van tele a terem. Ha azt mondják, kapható még jegy, el lehet indulni, és a 7 euro-s állójegyre beruházni. Ha már bent vagyunk, miénk a pálya, meg kell lesni, a sokadik csöngetés után mely helyek vannak még szabadon, és lecsapni rájuk. Most pénteken Mendelssohn (a kedvencem) Itáliai szimfóniája és egy Bruckner darab volt, Riccardo Chailly vendégdirigálása mellett. Tényleg nem érdemes kihagyni egy ilyen estét, az év első felében lesz több Schumann és egy Bartók darab is.

A zenekar különlegessége, hogy négy magyar zenész is játszik benne, Szűcs Máté (brácsa – hihetetlenül édes, ahogy szinte táncol zenélés közben…), Almási Zoltán (hegedű),  és két trombitás, Velenczei Tamás és Tarkövi Gábor. Nos, mi ez utóbbi közbenjárásával mentünk le a zenészbüfébe, gratulálni és koccintani egyet. Ez hajnalig tartott. A büféből végül kipateroltak bennünket, felmenekültünk a fúvósok öltözőjébe. A fiúk már ittak kicsit, jó ötletnek tűnt egy dartsmérkőzés, amivel a komoly zenészek úgy látszik koncertek előtt levezetik a feszültséget. Legalábbis eddig – már nem is tudom, hogy zuhant le közénk a tábla. Az is kiderült, nem leszek jó fúvós, már csak a sok cigi miatt se, a tüdőm kirepült, mikor egy kisebb példányt meg szerettünk volna szólaltatni. Nem úgy a kis Kingának, házigazdám lányának, akinek kölcsönkérték ezt az izét – ma reggel iszonyú trombitaszóra riadtam, a fejem majd szétpattant… Gondolom hasonlót érezhettek a biztonságiak is, mikor mi gyakorlatoztunk.

Imádom télen Berlint, és ezt sokan nem értik, pedig szerintem kicsit másképp van itt hideg, mint otthon. De azért valóban nem árt felkészülni indulás előtt. Nőknek lelkileg is.

A lényeg: a praktikus cipő!

Hacsak nem egyik taxiból szállunk a másikba, a legfontosabb tanácsom, hogy ne kísérletezzünk tűsarkú cipővel, sőt, már öt centinél magasabb sarokkal sem. Sosem felejtem el, mikor először balanszíroztam az utcák során. A nap végén már irigykedve néztem mindenkire, aki egyáltalán járni tud… Berlin a tágasság városa. Ám amilyen lenyűgözőek a hatalmas allék, a széles sugárutak, amilyen ámulatba ejtő a grandiózus, szinte átláthatatlan utcák sora, olyan nehéz erővel bírni a sétákat. Nem is nevezném ezt sétáknak. Ezek mini-túrák. Menetelések. Hiába a remek metróhálózat (a tömegközlekedésről majd később), azért bizony a megállók elég messze esnek egymástól. Ha valami a megállótól csak 5-10 perc sétára található, az már remeknek, közelinek tartható. A turizmus központjának számító Mittében meg aztán tényleg felesleges közlekedési eszközökre szállni. Egyszóval a gyaloglás nem választás kérdése. Vagy gyaloglunk, vagy ne is menjünk sehová. Épp ezek miatt a kényelmes lábbeli elengedhetetlen. Persze, sóhajtanánk, mi nők már hozzászoktunk, hogy igazán lépés-gyilkos tűsarkakban is eltipegjünk bárhová. Ám akkor még nem jártunk errefelé! Mert ami igazán megkínozza testünket, azok a macskakövek, amikkel oly gazdagon behintették az egész várost. (Tényleg, bárhová megyek mindenütt kisebb és nagyobb kockákból álló kőtenger, ember legyen a talpán, aki tűsarokban képes végigmosolyogni.) Nagy havazás idején viszont ne számítsunk arra, hogy felsózzák az utcákat, mert nem teszik. Gyakori látvány, hogy nyílt színen vágódnak hasra előttünk. Addig én is szívből kacagtam az áldozatokon, mígnem egyszer az Alex-nél magam is el nem vágódtam. Egy előnye viszont mindenképpen van a dolognak: a só nem marja szét a csizmánkat. És már ez is valami.

A legjobb arcpirosító a szél!

Mióta megérkeztem – csaknem egy hete – kitartóan esik az eső. (Angliában éltem meg ilyen teleket…) Ha szakad, az még oké, mert előveszem az esernyőt, ám inkább az alattomos szemerkélés a jellemző, váratlan, lehetetlen irányokból érkező széllökésekkel kombinálva. Ha éppen szélcsend lenne, és valami rejtélyes okból kifolyólag az égből sem csöpögne semmi, akkor a munkát bevégzi a huzat, főleg a metrófeljáróknál. Viszlát, szépen kikészített arc, viszlát, frizura. Éppen vágtunk át a Múzeumszigeten – egy fontos találkozóra igyekeztem – és odasóhajtottam a kísérőnek: „Épp most folyt bele a maradék szemfestékem a számba.” A lány rám mosolygott, és csak ennyit mondott: „Na, ezt a mondatot majd egy jó időre elfelejted. Épp a sminkeléssel egy időben. Nézz körül, alig látsz normálisan kifestett berlini nőt!” Ez igaz. Most már direkt figyelem. Akik próbálkoznak, azok sincsenek „normálisan” kifestve, málladoznak, mint jómagam. Be kell szereznem egy-egy vízálló, lerobbanthatatlan darabot…

Turistaként ritkán van arra lehetőségünk, hogy egy teljes napot egyetlen múzeumnak szenteljünk. De a Historisches Museum-ot (Történeti Múzem) semmiképp nem szabad kihagyni.

Utcai viseleteket indultam fotózni, mert Berlinben az egyik legszórakoztatóbb tevékenységeim közé tartozik, hogy csak megyek, és nézem a figurákat. Rögtön a metrón leült velem szemben egy alak, aki elképesztően nézett ki: felül tüsi volt a haja, ám fejközéptől lágy hullámokban omlott alá. Szinte rongyokban volt, holott a géppark, amit magával cipelt, jól szituált embere engedett következtetni. Kaptam is elő a gépem, mire morogni kezdett, majd hadonászni, konkrétan röfögött, mire én futva menekültem. A Lustgartenben kezdtem bóklászni, abból baj nem lehet, gondoltam, és amúgy is le akartam fotózni a szépen felöltöztetett fát. Ez sikerült is.

Nyáron persze klasszabb a hely, de így is jó nézni a padokat és napozóágyakat. Na, a következő áldozatom, a néni az egyik ilyenen ült. Régi, özönvíz előtti bundát viselt, de a rúzsa belevöröslött a ködbe. A fején – nem viccelek – egy horgolt terítő volt, az alól göndörödtek ki platinaszőke, ondolált tincsei. Egy jelenség volt.

Kaptam elő a gépem, és innentől konkrét volt az életveszély. Egy fa mögül előugrott a hapsija (hasonlóan épületes látvány) és kiáltozva elzavart. A Historisches Museum bejáratáig ügettem. Csak jövő héten akartam feltérképezni a legendás MúzeumSzigetet, de ha már itt vagyok… (Persze a részletesebb leírás és többi múzeum se várat sokáig magára.)

Szerencsére a divat ott van mindenütt, itt is. A múzeum lobbyjában Stephan Hann 5 ruhaszobra fogadja a látogatókat, az installáció az 1987 október 28-án alapított, tehát most a huszonöt éves jubileumát ünneplő múzeum tiszteletére készült. (Hivatalosan csak 2012 végéig lettek volna kint a lélegzetelállító alkotások, de a nagy siker miatt logikus a hosszabbítás.) Hann olyan designer és művész, aki szereti kultúrtörténeti tartalmakkal megtölteni az anyagokat. Most plakátokat, az eddigi kiállításokon bemutatott filmeket, fotókat és reprókat használt fel a munkájához. És persze sok-sok swarovski kristályt. Így egyszerre több történetet viselnek a babák, és kétféle valósággal néz szembe a szemlélő. (Az ötlet, hogy kisfilmek fussanak a testemen, megragadott. Nem is tudom hirtelen, miket választanék…Valami brutált előre, egy dogmafilmet, és az Elfújta a szél futna hátul. A könyökömnél a Titanic menne, de az csak a húgom miatt, jelzésként.)

Érdemes végigmenni az állandó kiállításokon is, mind a kettőn, mert a kezdetektől 1994-ig tekinthetjük át a német történelmet. Kedvenceim persze az életképek, a gazdagon berendezett vitrinek, és ó, igen, a korabeli ruhák! Mint az alábbiak is, 1790-ből:

Ilyen kicsi melle manapság csak Keira Knightley-nak van…
De találunk ismerős szobabelsőket és vonatkupét a Honecker-érából, és a nyolcvanas évek híres német „erotikus” filmek plakátjaiból is fellelhetünk egy csinos válogatást. (Biztos vannak, akiknek még fogalom a hangalámondásos NSZK fülledtség…)

Ám a múzeum nagy ereje az időszaki tárlatokban van. Egy modern hallon kell átmennünk a régi részből az újba – ha nem riasztanak a méretek, itt meg is pihenhetünk:

Jelenleg két kiállítás fut, az egyiknek, a Verführung Freiheit-nek (szabadság iránti vágy) komoly magyar vonatkozása van, kisfilmek futnak például Mauer Dórától és Kovásznai Györgytől, egy érdekes objektum látható St. Auby Tamástól is. 28 ország 113 művésze járja körül a szabadság legtágabban értelmezhető kérdését. Külön posztot érdemelne a tárlat, sőt, inkább látni kell, sajnos február közepén bezár.

A másik viszont április végig látható: a német történelem száz képben elmesélve. (Im Atelier der Geschichte – a történelem műtermében címmel) Illetve egy kísérlet ez az elmesélhetőségre. A nagy császárok képmásától a hétköznapi életképeken át jutunk Lenin és Sztálin közös képéig, és tovább.

Közösségi terekben sem utolsó a hely, remek shop, kitűnő kávézó, és egy fantasztikus mozi is vár minket. Nagy kedvencem a Zeughaus Kino, ami hasonló talán a mi Örökmozgónkhoz, régi filmek futnak a Solaristól az Alphaville-ig (sokszor van angol feliratozás, a programot meg kell nézni), és kiemelt események, mint amilyen a Berlin.Dokument program is, ahol havonta egyszer dokumentumfilmeket nézhetünk meg Berlinről. Amikor kint éltem, gyakori vendég voltam, most is az leszek. Így ugye már érthető ez a teljes nap?

Mindenki le akart beszélni, de én ragaszkodtam a vonatozáshoz. Ami történt, az ellenzőket igazolja. De azért nem a katasztrófa az általános.

A vonat praktikus, gondoltam, vihetek rengeteg cuccot, ráadásul annyi cigarettát is, amennyit akarok. Nagyon tetszett a kis, egyszemélyes fülkém. A mosdó, az ágy, és a remény, hogy békésen, nyugodtan átaludhatok tíz órát. Hogy frissen, fitten érkezem el a célomhoz. Persze egy paranoiásnak már a kezdetek nehézséget jelentenek. Mivel vagy tíz éve nem utaztam hálókocsival, nem ismertem a szabályokat. Amint becuccoltam, jött egy feltűnően csinos fiatalember, hogy elkérje a jegyemet. Rögtön cselre gyanakodtam. Egy krimi hősnőjének képzelve magamat a fiúban álruhás szélhámost szimatoltam, kezdődött az akadékoskodás. Bonyolult keresztkérdéseket tettem fel neki, hátha elbukik. (Arra gyanakodtam, hogy a jegyemre utazik, amit elvesz, és odaad másnak, engem pedig leszállítanak mondjuk Prágában…) De annak bizonyult, ami: steward. Ez kicsit lehiggasztott, ám amikor a kérdésemre, hogy mennyire lopás-biztos a kabin, annyit mondott: a rossz tapasztalatok miatt azért ne aludjak túl mélyen, újra jöttek a kételyek. Szerencsére találtam egy vastag kötelet – valaki ott hagyhatta – ezért rafinált és bombabiztos védelmet barkácsoltam magamnak. Körbetekertem a kallantyúkat, majd az egész mozdíthatatlan konstrukciót a vasfogashoz rögzítettem. Aztán lesminkeltem, fogat mostam, átöltöztem, és irány az ágy.

Remekül tudok vonaton aludni,  a kattogás, a ringatás elandalít. Tíz órakor – nyolckor startoltunk – már egy szép álom közepén jártam. És egyszer csak fura szagokra riadtam. Majd köhögő-roham tört rám. Ekkor még nem realizáltam, hogy ez a valóság, de később, mikor felzúgtak a szirénák, már tudtam, hogy baj van. Mint a meglőtt nyúl ugrottam le az ágyról, és csak úgy talpramagyarban ki a folyósóra. Azaz mentem volna rögtön, ha a biztonsági rendszeremet ki tudtam volna bogozni. Pánikban csomóztam, téptem a kötelet, átkoztam a gyanakvó természetem. De végül sikerült. Kint már kisebb tömeg, a füsttől alig láttuk egymást, rohangált a személyzet, mi pedig, hálóruhás, kómás utasok egymást faggattuk, mi a baj. A vonat végül a nyílt pályán egy hirtelen fékezéssel megállt. Tűz van. A mi vagonunkban. Nekem általában egy-másfél óra kell reggel, mire összevakarom magam. Nos, most, hogy üvöltöztek, azonnal el kell hagyjuk a vonatot, elég volt öt perc. Ekkor már hasogatott a fejem a füsttől, külön jó volt, hogy segítséget kellett kérni az ablak kifeszítéséhez. Végül bevontattak minket Pozsonyba, és folytatódott a rémálom.

Kiderült, hogy a vagon fűtőrendszere adta fel, és gyulladt ki, le kell minket kapcsolni. Az éjszaka kellős közepén, egy zsúfolt vonaton nem kis feladat volt minden utasnak új fülkét találni. Ráadásul a bőröndöm akkora, hogy nem lehet húzni a közlekedőkön, viszont a hátizsákom miatt cipelni sem, mert amint megmozdulok, beszorulok. Be is szorultam. Kapálóztam, mint egy hátára fordított teknősbéka, a csinos steward mentett meg. (Eszembe jutott, hogy lefotóztatom magam, de ugye ebben a helyzetben a gépet sem találtam…) Sajnos hálára nem telt tőlem, záporoztak belőlem a cifraságok. Végül két és fél órát tudtam aludni, egy zombi szállt le a Hauptbahnhofon. Erről sem készítettem fotót.

Sokat törtem még indulás előtt a fejem, vajon mit írjak magáról az utazásról. Nos, a sors megoldotta. Ma reggel már, végre kipihenten, nevetni is tudtam az egészen…

Berlin már hosszú évek óta Európa egyik legfontosabb kulturális központja, pezsgő, nyüzsgő, művészeket és turistákat vonzó metropolis. E felületen elsősorban arról fogok írni, miért.

Valamikor október közepén jött az ötlet, hogy ismét kimegyek kicsit hosszabb időre a kedvenc városomba. Berlin különösen fontos hely nekem. Gyerekként ez volt az első utam, ami túlvezetett a szomszédos (szocialista) országokon, hihetetlen élmény volt egy kicsit messzebbre, távolabbra jutni. Akkor még két Németország volt, mi természetesen a baráti NDK-ban töltöttünk el három hetet, a javát a fővárosban. Feledhetetlen élmény volt. A mai napig megvan a kis játékmackóm – mert a medve Berlin jelképe – nyakában a kis medállal.

Később, mikor választhattam két város között, hogy hol töltök el ösztöndíjasként komolyabb időt, nyilván Berlinre szavaztam. És azóta is rendszeresen kijárok. Hol csak barátkozni, hol egy-egy jelentősebb kiállítást megnézni, hol csak azért, hogy feltöltekezzek energiával, lendülettel. Berlin az a hely, ahol valóban minden korosztály megtalálhatja a neki való szórakozást, ahol bárki jól érezheti magát.

Most két hónapra jöttem. Igyekszem feltérképezni a várost. Lesz szó divatról, életmódról, művészetekről. Klassz helyekről, amiket nem érdemes kihagyni, kis titkokról, amiket én is csak a helyiek segítségével fejtettem/fejtek meg. Megpróbálok legalább akkora kedvet csinálni az ideutazáshoz, amekkorát ez a fantasztikus és sokoldalú hely megérdemel. Berlin a tágasság és a szabadság fővárosa. Fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. Ki kell próbálni. És aki egyszer belekóstolt, az garantáltan visszatér. Most csak arra tudok invitálni mindenkit, hogy tartson velem!