Mit tegyünk, ha nem jutottunk be egy vetítésre a Berlinalén? Van három tuti tippem. És ebből kettő film-közeli…

Mindenki tudni véli, melyik a legjobb film, amit mindenképpen meg kell nézni, épp ezért őrült a tolongás a jegyekért. Egyik ismerősöm már csak legyint, ha bejut valahová, mert szerinte ez azt jelenti, hogy biztosan pocsék lesz, ha van még jegy… Ám a Potzdamer Platz környékén akkor sem kell kétségbeesnünk, ha valamiről lemaradtunk. Azt a másfél-két órát eltölthetjük például a Museum für Film und Fernsehen-ben (Film -és televízó múzeum) is, ami az egyik kedvencem itt.

Az állandó kiállítást, ami voltaképpen egy filmtörténeti kalandozás, már hatszor megnéztem. Hogyan is lehetne megunni a hatalmas díva, Marlene Dietrich látványát, csodálatos ruháinak, kosztümjeinek bemutatott darabjait? Kit ne érdekelnének a régi plakátok, és egy eltűnt világ megmaradt képkockáiban a múlt? De mindig az időszaki kiállítások vonzanak be. Most (május 12.-ig) Martin Scorsese pályáját mutatják be az egyiken, és a másikon a Sesamstasse (oh, a Szezám utca!!!) mutatkozik be. Ezt kötelező megnézni, április 7.-ig megtehetjük! Gondoltuk volna, hogy mindez már 40 éve létezik? Nekem otthon Miss Röfi gyűjteményem van, és a barátaim szerint egy személyben vagyok a Muppet Show mindkét kritikusa… A szervezők elsősorban a gyerekeknek ajánlják mindezt, de – lehet, hogy mert lélekben gyerek vagyok – én talán jobban élveztem, mint ők. És ahogy láttam, a többi a szülő is…

Forrás: visitberlin.de

A Cinema Total a Berlinale négy napos magyar kísérőrendezvénye, és immár hatodik alkalommal került megrendezésre. A filmszakmai program-sorozat idén az Europa Endlos (Európa végtelen) mottót kapta. A Cinema Total az évek alatt igen magas rangot vívott ki magának, és a sorozat nem titkolt célja az, hogy a figyelmet a térségünk filmjeire irányítsa. Idén kissé „távolabbra is tekintettek”, az orosz filmgyártás helyzetének bemutatása lett az egyik fókuszpont. (Neves vendégük például Alexander Rodnyanszkij, a Felhőatlasz társproducere.) A Collegium Hungaricum szervezésében tavaly alakult meg a Nemzetközi Roma Filmbizottság (IRFC – International Roma Film Commission), amelyre ezekben a napokban szintén fokozott figyelem irányul – megismerkedhettünk az alapelvekkel, a célokkal, és a programok alatt épp előttünk körvonalazódott egy új, júniusra tervezett berlini filmfesztivál alakja. Már a szombati megnyitón látszott: az érdeklődés nagy. Persze ez betudható volt a zenének is: a Budapest Bár csaknem két órás koncertet adott… Aki nem jutott el a megnyitóra, annak 13.-án ott a helye a záró party-n. (Részletek a honlapon.)

Ha fáradtunk, és már programokra sem vágyunk, egyszerűen üljünk be valahová. Sok jó kávézó akad, de felhívnám a figyelmet a Möhring-re. Az ebédmenüket még nem próbáltam, de a házi készítésű sütijeik verhetetlenek.

A Berlinale nem csak a világsztárokról, a vörös szőnyegről és a csillogásról szól. A kisgyerekkel érkező szülőket és a fiatalok problémáira nyitott nézőket is fantasztikus vetítés-sorozat várja.

A Berlinale filmfesztivál Generations programja (az öt szekcióból az egyik) a gyerek -és ifjúsági filmek versenye. A hatvanharmadik Berlinalénak ez a harminchatodik Generations programja. Tavaly közel nyolcvanezer látogatója volt a Generationnak, huszonnégy nagyjátékfilmet és csaknem harminc rövidfilmet mutattak be. A Tiergartenben vannak a vetítések, a Haus der Kulturen der Welt-ben, amit a fesztiválon kívül is érdemes meglátogatni.
A filmek kiválasztásán öt-hat ember dolgozik az egész év folyamán,  tavaly például csaknem 1300 filmet néztek meg, hogy a maga minőségében és sokszínűségében állhasson össze az idei program. A filmek a legtöbb esetben európai premierek, sokszor világpremierek is. Minden filmet elkísérnek az alkotóik, harminchat országból érkeznek tehát a vendégek.

Fotó: visitberlin.de

A szekció vendégeit többek közt egy kedves, mosolygós magyar lány fogadja. Szabó Alida  fotográfus és dokumentumfilm rendező tizenkét éve él Berlinben.  Előtte a Debreceni Egyetemen szociológiát és magyar irodalmat tanult, majd a Humboldt Egyetemen Ázsia tudományt. A Potsdami Filmfőiskolán pedig két évig volt vendéghallgató. A Berlinale szervezésbe hat évvel ezelőtt jelentkezett egy önéletrajzzal,  majd egy interjú után fel is vették. Előtte hat évig dolgozott a Magyar Filmszemlén, ez persze fontos referencia volt. Itthon a Filmszemlére évente száz-százötven külföldi vendég érkezett, Alida őket “koordinálta”, segített nekik tájékozódni a programok között. Itt hasonló a feladat – nagyobban. “Gondoskodom róla, hogy a vendégeket nagy, fekete autók hozzák el a reptérről, elkísérem őket a premierre, eligazítom őket ezen az óriási fesztiválon – meséli Alida – de kerestünk már hivatalos limuzinnal vasárnap este, a hóesésben egy órán keresztül pelenkát egy új-zélandi rendezőnővel, aki a négy hónapos gyerekével érkezett. És olyan is volt, hogy egy mongol vendégem olyan szerelmes lett egy olasz rendezőnőbe, hogy hirtelen Olaszországba utazott. Alig tudtam meggyőzni, hogy visszajöjjön a díjkiosztóra, ahol megnyerte a Generation nagydíját, az Üvegmedvét. Persze nem tudta, hogy nyerni fog bármit is, de azért visszajött, olasz rendezőnőstül…”

A szekciónak minden évben van egy-két óriási produkciós költségű, igazi családi mozija a Benelux államokból, és néhány pszichologikusabb, melankolikusabb filmje Skandináviából.  Vetítenek egy-két dokumentumfilmet is, általában Németországból, ezek közül több is szólt már migráns vagy menekült gyerekek életéről. “Az évről-évre visszatérő témák között megjelenik rendre a gyermekek öngyilkossága, az autizmus, a beilleszkedés zavarai, és a felnőtté válás problematikája – fűzi hozzá Alida – sok filmünk a világ kevésbé ismert pontjain élő gyerekek vagy fiatalok világáról szól: egy laoszi faluról, egy alaszkai telepről, aborigini kissrácokról, új-zélandi tizenévesekről, bangkoki hiphopperekről. Igazi gyöngyszemek, szuperül megcsinált, élvezhető történetek ezek, amiken keresztül megismer a néző egy másfajta világot, miközben felfedezi saját magát is a szereplőkben.” A rövidfilmek között akad minden évben egynéhány, ami a gyerekkor és fiatalkor kínos szituációit ábrázolja. “Egy-két keményebb, nehezebben nézhető film is előfordul – mondja Alida –  amit a gyerekek hihetetlenül jól viselnek. Egy 15 éves kurd lányról szóló film első hatvan percében például a lány egyedül bolyong a hegyekben és  két mondatot mond összesen, azokat is egy medvének… De a gyerekek végignézték, és figyeltek. A fiatalok valahogy sokkal nyitottabbak a különleges filmek iránt, mint azt általában feltételeznénk. Nem várják el, hogy minden film Disney-szabású vagy Pixar-stílusú legyen. A készítőknek az is komoly visszajelzés, hogy a Berlinálé összes filmjét egyben (nem szekciónként) figyelő First Feature Award díjat, ami az első filmesek különdíja, eddig az esetek háromnegyedében a Generation rendezői közül nyerte el valaki.

De a filmkészítők és a szervezők nem csak ezért szeretik ezt a fesztivált, hanem főleg azért, mert a gyerekek őszinte, zsigeri reakcióiból nagyon jól le tudják mérni, hogyan hat a filmjük. “Fantasztikus dolog a gyerekeknek átadni a moziba járás örömén kívül a filmfesztivál hangulatát is – meséli Alida – ezer gyerek és felnőtt jelenléte egy teremben azzal jár, hogy minden apró rezdülés megsokszorozódik. Hallani, hogyan mosolyog vagy sóhajt, nevet vagy aggódik egyszerre az egész nézőtér. A vetítések után sok a kérdés, tizenöt-húsz gyerek is bátran kimegy a mikrofonhoz… De egyébként is nagy hangsúly van a fiatalok aktivitásán: vannak fiatal újságíróink, tévéseink, van gyerek –és ifjúsági zsűri, az elődások után el lehet beszélgetni a rendezőkkel, színészekkel és minden filmhez van egy nyitott kérdésekből álló kérdőívünk, ahová leírhatja mindenki, mit gondol az adott filmről.”

A Berlin határában lévő koncentrációs tábor a német területen találhatóak között a legkisebbek egyike, és az első, amelyet kimondottan lágernek terveztek. Tömény, koncentrált borzalom.

Fotó: Legát Tibor

A belvárosból legegyszerűbben S-Bahn-nal juthatunk ki, Oranienburg-ig negyvenöt perc az út. Mivel a honlap nem hívja fel a figyelmet erre, és nehéz kissé a tájékozódás, számítsunk még minimum fél órát a megérkezésig. Vagy gyalog megyünk, ami két kilométer sétát jelent, vagy felszállunk a 804-es illetve a 821-es buszra, melyeknél a tábor a végállomás. Szürke kőtáblák jelzik: megérkeztünk.

Fotó: Legát Tibor

Az emlékhely maga a múzeum: azon a szögesdrótokkal szegélyezett sétányon juthatunk be, amelyen annak idején az elítéltek. (Ezt csak akkor zárták le a polgári lakosság elől – mivel Sachenhausen a lakóházak közvetlen közelében épült –  amikor a rabokat beterelték. Fájdalmasan ugrik be Semprun Nagy utazásának az a jelenete, amikor egy, a tábor mellett lakó nőt kérdeznek meg, hogy miként bírták ezt elviselni. És a nő összeszorított szájjal csak annyit felel: „Az én fiam is meghalt a háborúban”. ) Megyünk a Lagerstrasse-n, két oldalt hatalmas kőfal, felettük a fákra látunk. A fal végében egy kinti kiállítás, képdokumentumok emlékeznek meg a tábor kiürítéséről. Majd a Neuen Museum nevű, viszonylag új (2002-ben megnyitott) kiállítótérhez érünk, ahol a hely történetét tekinthetjük át, a kezdetektől (1933-tól, amikor még „csak” a nemzetiszocialisták rendszere ellen fellépőket zártak be) egészen a háború után is évekig működő – akkor már a szovjetek által fenntartott – táborig.

Fotó: Legát Tibor

Majd következik a mindenki által ismert felirat a kapun: „Arbeit macht frei”. Látjuk az úgynevezett semleges zónát, és a táblát, hogy aki ide belép, felszólítás nélkül lelövik. A falakon koszorúk, emléktáblák. Elképeszt, hogy milyen kicsi maga a terület – még úgy is, hogy csak pár barakk maradt fenn. (Ezekben vannak a tárlatok.) A többi helyét fekete kővel kirakott, bekerített terület jelzi. Felfoghatatlan, hogy emberek tízezreit hogyan tudták bezsúfolni ilyen kis helyre. Látogatható a konyha, és a hideglelős tábori kórház is. De a legszívszorítóbb, mikor egy „szimpla” barakkba belépünk. A kiállítások nem törekszenek az elborzasztásra, működik az magától. Ha végigmegyünk a tábori börtönön, már alig kapunk levegőt. Sachsenhausenbe elsődlegesen a rendszerellenes aktivistákat, majd a lengyel és szovjet hadifoglyokat szállították, és „alkalmazták” kényszermunkára. (Súlyos emlék a cipők látványa, ugyanis úgynevezett cipőtesztelést is végeztettek a foglyokkal, ami azt jelentette, hogy irgalmatlan körülmények között kellett úgymond vizsgáztatniuk a lábbeliket…) Gázkamra. Árok, melyekbe a tartón lőttek belezuhantak… A háború vége felé már egyfajta átmeneti lágerként működött Sachsenhausen, sorra szállították ide a zsidókat, melegeket, Jehova tanúit, romákat. És aki túlélt, vitték tovább. A transzportációs listán sok magyar névre bukkanunk… Sétálunk visszafelé némán.

Mivel nem esett se eső, se hó, gondoltuk megnézzük, mi lett a legendás, hajdani repülőtér sorsa. A különbség ég és föld. Vagy ég helyett föld?

A Tempelhof egyike volt az első utasforgalmi repülőtereknek Németországban, 1923-től 2008-ig működött. (Történetébe nem mennék bele, de sok hasznos  – olvasmányos és magyar nyelvű – információ megtalálható itt) A hatalmas tér egyszerre ijesztő és lenyűgöző.

Fotó: Legát Tibor

Részt vehetünk vezetett túrán is az objektumok között, mi nem erre szavaztunk, a kreatív sétát és utána olvasást választottuk. Rengeteg információt nyújt a hely múltjáról, jelenésről és folyamatosan alakuló jövőjéről a Tempelhofer Freiheit weboldala, innen tudtuk meg mi is, hogy az egykori katonai terekből (hotelból, tiszti kaszinóból, étteremből, stb.) lassan  – a város egyik legnagyobb építési beruházásának keretében – kreatív centrum válik. A folyamatot tényleg értsük szó szerint: már sokféle kezdeményezés elindult, több nagyobb eseményt meg is tartottak itt, többek között a nagy hírnévre szert tett divatvásárt, a Bread and Butter-t, vagy a partyrajongók kedvencét, az elektronikus szcéna megabuliját, a Berlin Music Days-t, röviden  BerMuDa-t is.

A projekt lényege voltaképpen egyszerű, és példaképpen a régi, használaton kívüli gyárak felhasználási modellje áll, amire rengeteg kitűnő példát láthattunk akár a Ruhr-vidéken, de még hazánkban is. Az itteni átalakulás különlegességét maga a hely adja: unikális a mód, hogy az új felhasználók egy viszonylag nagy és jó állapotban lévő repülőteret vehetnek a birtokukba. Az épületeket megtartják történelmi formájukban, viszont a hatalmas kőkerítés a birodalmi sasokkal, ami 2004-ben még elválasztotta az utat az épülettől, eltűnt. A hatalmas tér – a kifutópályákkal együtt – jelenleg sima fémkerítéssel védett, de a belépés ingyenes. Viszont érkezzünk korán, mert sötétedésig engedik csak be a látogatókat. (És akik esetleg irodát szeretnének itt bérelni, azok is siessenek – szépen telnek be a helyek.) Itt a Tempelhof-on épül meg a hatalmas új könyvtár, a Zentral- und Landesbibliothek Berlin is.

Fotó: Legát Tibor

Adjunk magunkat két órát ennek az élménynek. A park tényleg fantasztikus, de egyelőre inkább csak a méretei miatt. Még megvannak az olyan egykori táblák, miszerint ne lépjünk ki a kifutótérre, míg a toronyból jelzést nem kapunk. De ilyen jelzés már sosem jön persze, és a feliratok, miszerint a beszálló oldalon járunk, szintén értelmüket vesztették. Egyetlen repülő áll a hátsó oldalon – emlékül. Jelenleg a parkban, amely a maga 240 hektárjával akkora, mint a londoni Hyde park, gyerekek eregetnek sárkányt, csapatok fociznak, és rengetegen futnak, sétáltatnak kutyát. A jövőben ezt a teret is kreatívan szeretnék hasznosítani, és vágyaik szerint a hely az innováció, az egészség negyedévé fejlődik majd.

Magamtól nem mentem volna el a technikatörténeti múzeumba, gondolván, mit érdekel ez engem. De a barátaim elcsábítottak, és mondhatom, csodálatos élmény volt. Két-három órát szánjunk rá, főleg, ha gyerekekkel érkezünk. Nekik igazi paradicsom.

A Technikmuseum a város szívében van, a Gleisdrei-eck vagy a Möckernbrücke megállónál kell leszállni hozzá, mindkettőtől egyforma hamar elérhető. Ám belváros ide vagy oda, a U-Bahn-ról leszállva egyáltalán nem egy városias vidéken találhatjuk magunkat, hanem eredeti indusztriális környezetben, ami engem egyszerűen lenyűgöz. Jól ki van táblázva minden a komor gyárépületek között, könnyen találjuk a múzeumot, ettől ne féljünk. (A nőknek kissé veszélyes a terep, útközben egy hatalmas fashion komplexum található, és nézelődésre csábít.)

A négy szinten található látnivalók beszippantanak. Az alsó csarnokokban a német vasút fejlődését követhetjük nyomon, de nem ám akárhogyan! Mozdonyok és korabeli szerelvények mindenfelé. Igazán lenyűgöző például egy, a vasút hőskorából származó vagonba beszállni, és megnézni az 1800-as évek luxusát, a bordó bársonypamlagokat, amilyeneket csak kosztümös filmekben láthatunk. És mellette a nem ennyire előkelő utasok valódi fapados fülkéit, amelyekben derék-kínzó lehetett a hosszú utazás. A legszebb darab egy csupa dísz és pompa szerelvény, Vilmos császár személyes úti-szentélye. Ez előtt vagy tíz percig álldogáltam. Mintha egy mozgó budoár és bálterem keveréke lenne. Egészen a nyolcvanas évekig „utazhatunk”, áttekintve a kelet és a nyugat kínálatát. Döbbenetes volt megtalálni egy régi Mitropa mozdonyt… Még ilyennel utaztam annak idején, 1986-ban ide.

A negyedik és harmadik szinten a fotózásé és a filmezésé a főszerep. Ez is igazi játszótér a gyerekeknek, nézegetik szájtátva a háromdimenziós fotókat, játszanak a filmtörténeti őskor pörgethető foto-filmjeivel. De a fő őrület az „élő” avatar. Próbáltuk fotózni, ami ilyen szürreális jelenségnél kissé nehéz, de a lényeg, hogy Tom (így mutatkozik be) feje előttünk lebeg a semmiben, és megszólalásig (sőt azon túl is) olyan, mintha élne. A kicsik alig hisznek a szemüknek, próbálják megfogni, megérinteni, de persze egy vetített képet lehetetlen.

Az első emelet gyógyszertörténeti tárlata általános érdektelenségbe fullad, nem úgy a külső helyszínen, a múzeum másik épületében található időszaki kiállítás, ami az autózás történetét mutatja be, a legelső Benz kocsitól a hatvanas évek hibridautóin át a trabantig…

Ha végigjártunk mindent, jól esik egy kávé a múzeum különleges kávézójában, a Café Anhalt-ban, amit tényleg szívből ajánlok. Nemcsak a kávé, a levesek is kiválóak…

Egészen mostanáig nem tudtam, miért lett Berlin olyan kitüntetett hely a melegek számára. Nem tudtam, de tetszett. Most, hogy tudom, még inkább.

Fotó: Mathesius

A Schwules Museum (melegek múzeuma) Kreuzbergben van, az egykori Nyugat-Berlin bulis szívében. Akit érdekel a meleg-kultúra, annak mindenképp fel kell keresnie a helyet, főleg az állandó kiállítás szolgál érdekes tudnivalókkal. Én például nem tudtam, miért épp Berlinben az a város, ahol ennyire erős ez a szál, de itt, a hagyományok megismerésekor tiszta lett minden. Persze a tárlaton egészen visszanyúlunk az ókorig, majd a középkoron át (ahol még lefejezték és utána felgyújtották azokat, akik a saját nemükhöz vonzódtak) egészen a közelmúltig vezet a kalauz. (A feliratok német nyelvűek, de minden megvan angolul is, csak kérni kell a teremőrtől.) A világ első meleg önszerveződése is ebben a városban alakult (1897-ben!), épp az ellen, hogy a rendőrség ne háborgassa őket, és hogy ne tekintsék betegeknek azokat, akik máshogy élnek és máshogyan szeretnek, mint a többség. Megfogalmaztak a tagok egy kiáltványt is, Mit kell tudnia a népnek a harmadik nemről címmel. 1904-ben már harmincezer orvos is aláírta a petíciójukat! Arról is itt értesültem először, hogy 1918 és 1933 között Berlin volt nemcsak az ország, hanem a testkultúra, a szabad szerelem fővárosa is, a Melegek Metropolis-ának is nevezték. Rengetek mulató, bár létesült, könyvesboltok nyíltak, és megjelentek a saját újságjaik is. Ennek vetettek véget a nemzeti szocialisták. A tárlaton hangsúlyos helyet kapnak a náci üldöztetés dokumentumai, külön falon a haláltáborokban megölt áldozatok listája.

Fotó: Legát Tibor

Berlinben immár – a holokauszt áldozatainak emléket állító, megrendítő kőtenger szomszédságában, a Potzdamer Platznál – megtalálhatunk már egy magányos kőemlékművet is, amely az üldözött és megölt homoszexuális áldozatoknak állít emléket. Belenézhetünk a tömbbe egy ablakon keresztül, és bent, a csupasz, rideg belsőben egy végtelen film pereg: két férfi megcsókolja egymást. (Kötelező lenne megtanulni Berlin nyitottságát. Büszke lehet magára az a város, ahol egy ilyen emlékhely létrejött.)

Mint azt a múzeumban láthattuk, a város meleg-kultúrája a háború után újraéledt. (Főképp a régi nyugati területeken, Kelet-Berlinben épp csak megtűrték őket…) Ma is az egykori nyugat területén van a legtöbb nyilvános bár és szórakozóhely, a legnépszerűbb Schöneberg, ott is a Motzstrasse, ahol tényleg egymást érik a szivárványos helyek és nagyobb meleg rendezvények. (De a város szinte mindegyik kerületében találunk egy-egy bárt vagy kávézót.) Tájékozódni a Siegessäule című magazinból tudunk. Az is a város nyitottságát jelzi, hogy ez a lap minden moziban és sok szórakozóhelyen ki van téve, ingyen elvihető.

Fotó: visitberlin.de

Az általam meglátogatott, csak szombaton nyitva tartó leszbikus bulihely a Serene Bar volt, a Schwiebusser Strasse-n. Azért ide jöttünk, mert a legtöbben ezt ajánlották, állítólag ez a legszuperebbek között van. Minden lángoló vörös, a falakon képek, gyönyörű nőkről. Az ajtónál a kidobó is nő, ide férfiak nem járnak. A bejárat mellett egy rajzfilm pereg. A pultnál torlódás, a táncparkett teli van, remek a hangulat. Teljesen átlagos klub lenne, amilyenekkel tele van a város, ha nem lenne ez az övezet csak és kizárólag a lányoké. Hajnalig maradtunk végül, mert nagyon jól éreztem magam. Egyszerűen megnyugtatott az, hogy nem kell asztali bámulóktól tartanom, senki nem szólított le, és nem zavarták meg a beszélgetésünket. Akik sokat lejárnak, természetesen ismerkednek is itt, ennek is megvannak a szabályai. Én nem akartam ismerkedni, csak lazán szórakozni, és ez sikerült is. Azoknak is szívesen ajánlom a helyet, akik egyszerűen csak – akár heteróként – egy csajos estét szeretnének maguknak, anélkül, hogy ezer pasi rögtön zaklatni kezdje őket…

A berliniek kényszer szülte „divatja” úgynevezett WG-ben (Wohngemeinschaft) élni, azaz megosztani a lakásukat másokkal. Ha már több mint egy hónapra jövünk, érdemes becsatlakozni egybe. Én is így lakom, de mit mondjak, nem könnyű. És én a szerencsések közé tartozom.

Itt nagyon kevesen birtokolnak ingatlant, a lakásokat a fővárostól bérlik a „tulajdonosok” is, azaz az egyes számú bérlők. Szigorú szabályai vannak, hány főnek adhatják ki a további a szobákat, de mivel a bérleti díj egyre drágább, így sokan trükköznek. (Itt óriási lakások vannak, egy átlag belvárosi otthon négy szobából és a közös helyiségekből áll.) Főleg télen durva a helyzet, mert ilyenkor még azok is összebútoroznak, akik a melegebb hónapokban inkább vannak egyedül, olyan drága a fűtés. Eddig akárhány társaságba mentem, a wg-k szóba kerültek. A legtöbbször nem a legszebb hangon szóltak róluk. Egyik itteni haverom egyik rossz helyről cuccol a másikba. „Ez nem valóság – tombolt legutóbb is – azt hittem, ez az új kégli rendben lesz, épp egy hónapja költöztem be. Megállapodtunk egy összegben, amit első hónapra ki is fizettem, és most, mikor letelt az idő, a fickó elém tett még egy kimutatást. Külön pénzt kér a mosógép és hajszárító használatért is. Ráadásul tovább sem tudok lépni, azt mondta, hogy aláírtam, ha mennék, kell hoznom magam helyett másik bérlőt. Nos, nincs egy haverom sem, akinek ezt a smucig és alattomos fazont szívből ajánlanám…”. Ez a fiú már évek óta vándorol egyik helyről a másikra, mindenhol van valami baj. Kinti barátnőm, Anna sem járt jobban. Ő dolgozni jött, de átélte – mint én – azt, hogy otthonról, interneten lehetetlen lakást találni. Sok a hamis hirdetés, eleve gyanús, ha a központban kínálnak garzont 300 euro-ért, hiszen akik kint vannak tudják, hogy 350 alatt egy szoba sem jöhet szóba… (Arról még nem is beszéltem, hogy egyedüli lakást kivenni külön procedúra.) Ki kell jönni, és egy ideig hostel-ben húzni meg magunkat, és járni lakásról lakásra. Mert a bérbeadók válogatnak, az egyre több kitelepülő miatt többen keresnek lakást, mint amennyi létezik. Anna vagy harminc helyen volt, mindig többedmagával, míg végül kétségbeesésében még örült is, mikor egy – évek óta munkanélküli segélyen élő – lengyel házaspár odavette. Beköltözéskor derült ki, hogy közben a közös helyiséget, ami a konyha is egyben, kiadták egy brazil alkoholistának. Anna gyakran jön haza Magyarországra, minden hónapban öt napot. Egyszer egy nappal korábban érkezett, és mit lát? Hogy az ágyában egy középkorú úr horkol. A házaspár erre annyi mondott, hogy mit zavarja ez őt, eddig is mindig kiadták a helyet ezekre a napokra, ő úgysem volt itt. Így már értette Anna, miért volt gyakran cigifüst az ő nem dohányzó kuckójában… Másik ismerősömre egy részeg holland esett rá a csak maguknak kivett lakásban – és még csak nem is tiltakozhatott, a szerződésben nem  volt benne, hogy kizárólag az övé az ingatlan.

Nálam négyen vagyunk, egy japán lány, egy koreai lány, egy magyar férfi és én. Mindenki nagyon rendes, de valahogy nem tudok hozzászokni az ázsiaiak legendás udvariasságához. Legutóbb Yurim, a koreai lány kért tőlem egy szál cigit. Csak azért bántam meg, hogy adtam, mert még négy nap múlva is ez volt a téma. Meglátott, kezét összekulcsolta, és mondta: „Köszönöm a múltkori cigarettát.”. Legutóbb egy sütit hagyott kint nekem: „Anyám küldte, de neked adom, a cigi miatt.” Elég kényelmetlen volt. Másik barátom szintén egy japán emberrel lakott. Összerakta neki az IKEA asztalkáját, tényleg nem volt egy nagy ügy. Még egy hónap múlva is hajlongott az illető…

Mindig azt hirdettem, hogy egy hosszú hétvége erre a városra édeskevés, ám botcsinálta túravezetőként mégis bebizonyosodott: nem lehetetlen. Igaz, hogy akit kalauzoltam megfogadta, még visszatér.

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindig több időt tölthettem el itt, sosem voltam rákényszerülve arra, hogy a fő nevezetességekre koncentráljak, vagy bármilyen szinten be legyen határolva. Ám most hétvégére a húgom az angol férjével érkezett, aki még sosem járt Berlinben. Fél napot agyaltam azon, mit kell feltétlenül látnia. Eddig is megvoltak az ajánlataim az ismerősöknek, de most olyan perfekt túratervet állítottunk össze, amit bárki ha követ, valóban megismeri a várost. Nem vagyok híve a lefárasztásnak, és annak sem, hogy egyik múzeumból loholjunk a másikba. Jártam már így be városokat, és ez sosem adta meg azt az érzést, amit szerintem egy mini-szünidőnek nyújtani kell. Hogy egyszerre legyen pihentető és gazdag, hogy a végén ne azt érezzük, végighajtottak minket a kötelező helyeken, és egy pipa, mehetünk tovább.

1. nap

Húgomék reggel érkeztek, így már 11-kor nekiindulhattunk. Az origó nyilván a belváros, azaz a Mitte volt. (Mindegy, milyen az idő, bár a tükörjég és a szembeszél lassító ereje közismert, de azért lehet haladni…) Nagy séta az Unter den Linden-en, egy jó kávé a híres Einsteinben. A Brandenburgi Kapu. Holokauszt-emlékmű, Potzdamer Platz, a falmaradványok megnézése. Kis séta a Tiergartenben, a Viktória-emlékmű, maradt még időnk az ócskapiacra is. Vissza S-Bahnnal az Alexra, fotózás a Világóránál. Kis uzsonna fenn, a tévétoronyban. A Múzeumsziget, de szigorúan csak egy múzeummal. Én a Pergamon múzeumot javaslom mindenkinek, mert valóban le lehet ragadni több napig a nagy képtárakban, vagy a Dom-ban, de ilyen rövid idő alatt nem érdemes. Ennyi látnivaló épp elég egy napra, bele kell menni kicsit a berlini estébe. Nagy merészen Neukölln-t javasoltam, több szempontból is, (ez még külön poszt lesz) és megérte, a pesti romkocsma-hangulat jött vissza, kicsit még felszabadultabb kiadásban.

2. nap

Jelentem, kipróbáltunk egy turistabuszt, amitől mindig fáztam, és bejött! A BerlinCard ajánlata alapján a Berlin City Circle buszt választottuk, és bár az ára borsos (20 EUR, de a kártyával van rá huszonöt százalék kedvezmény) a végeredményt tekintve megéri. Tíz percenként lehet fel és leszállni rá a különböző pontokon, és két napig érvényes a jegy – meg lehet szakítani a minket érdeklő helyeknél. Mi például a Kurfürstendamm-ra nem terveztünk már visszatérni, hát leszálltunk és tettünk egy nagy sétát a vonzó bevásárló utcán. Alapban a túra két és fél óra, megszakítással több. De a vezetés rengeteg nyelven elérhető és egyáltalán nem unalmas, sőt. Visszatértünk az Unter den Linden-re, és a délután a fal jegyében telt. Irány a Checkpoint Charlie, és mellette a Falmúzeum. Megnéztük az új tárlatot is, amely a hidegháborús éveket mutatja meg. Majd gyönyörű séta a Friedrichstrasse-n, S-Bahn, irány kedvenc helyem, a Hakescher Markt. Barangolás az udvarok hálózatában, majd felfelé a Rosenthaler Platz irányába, a tervezők kicsiny boltjainak sűrűjében. (Szubjektív válogatás későbbi írásban.) Estére Prenzlauerberg félig művész, de inkább életművész kocsmáit lőttük be, mert én Kreuztberg bulis részeit nem annyira kedvelem (persze azért ismertetem majd azokat is), de hiába, már öregszem. Vacsi, mert a legtöbb helyen igen jó kiskonyha megy, majd vissza a Mittébe, a Torstrasséra, ahol egymást érik a jobbnál jobb helyek, és egy anarchista pub-ban zárjuk a napot…

3. nap

Ez rövidebb menet, mert a gépek általában kora délután vagy kora este mennek, de ezt a harmadik napot meghagyhatjuk az egykori Nyugat-Berlinnek. Egy kastélyt mindenképpen érdemes betervezni, mi a Schloss Charlottenburgra voksoltunk és utána a Zoo-ba mentünk. Aki nem akarja állatkertekre kidobni az idejét, megértem, de mi bolondjai vagyunk az élővilágnak. Ez után még belefért egy szuper kései ebéd is…

A három napban benne volt az, amitől érdekes a város, és valóban megismerhető volt egy kissé a nem-hivatalos arca is…
Csak egy dologra figyelmeztetnék minden ideérkezőt: jól nézzük meg, hol van a szállásunk! Remek olcsóbb megoldások vannak a belvárosban, és pár EUR miatt ne menjünk kintebb. Még a Mitte is kínál kifizethető apartmanokat, hostelokat – vigyázzunk a Tiergartennel és Moabit-tel – de Prenzlauerbergben vagy Kreutzbergben biztosan ráakadunk valamire. Készítem is már a tesztelt kalauzt… Nem éri meg a sok bumlizás, a felesleges gyaloglások. Akkora távolságok vannak itt, hogy kiveheti az energiánk jó részét, ha csak a közlekedést látjuk Berlinből. Maximum igyunk egy sörrel kevesebbet, vagy az éttermet cseréljük fel egy jó dönerrel.

El nem tudtam képzelni, mitől olyan vonzó vásár a Grüne Woche, azaz a Zöld Hét. Amikor viszont már mozdulni sem tudtam a sok finom falattól, de még mindig előttem állt egy csomó csarnok, jött a megvilágosodás.

Nem bírom a tömeget, ezért látván, hogy hétvégén meghosszabbított nyitva tartás van, arra tippeltem, hogy okosabb hétköznap, ráadásul délelőtt támadni. Nos, ez se bizonyult jó döntésnek (bár ezek után el tudom képzelni, mi lehet itt szabadnapokon…), araszolni lehetett csak a sok látogató között.

Idén a vásár immár 87 éves múltra tekint vissza. A Grüne Woche egy apró, helyi érdekeltségű börzéből nőtte ki magát a világ legnagyobb mezőgazdasági, élelmiszeri és kertészeti vásárává, amely 26 csarnokkal és hatvanét ország 1630 kiállítójával várja az érdeklődőket. A programfüzet szerint három teljes napot eltölthetünk itt úgy, hogy nem jártunk egy helyen kétszer, ezért a szervezőknek több túrajavaslatuk is van, bár kétlem, hogy valaki ezekhez tartaná magát. Jobb csak úgy, kedvtelésből cirkálni ide-oda, ahová például az illatok csábítanak. A fűszercsarnokban szinte elkábultam, a borosokat csak megnéztem. Eleinte nem értettem, miért van annyi kába, egyes helyeken részeg ember is a standok környékén, aztán feltűnt, hogy mindenütt kínálások folynak. Borokat, töményeket, nemzeti italokat lehet kóstolgatni. Igaz, mindegyikből csak egy kicsit, ahogy az a kóstolóknál szokás, de ismerjük a mondást, hogy sok kicsi sokra megy. Így van ez a falatokkal is. A lengyel pultoknál lekváros sajtot eszem, a hollandoknál (Hollandia idén a rendezvény partnerországa) Frau Antje-féle sajtkölteményt, később megkóstolom a németek túró rudiját, a románok remek gyümölcsleveit, egy cseresznyés balzsamecetet Olaszországból, és még sorolhatnám. Sorolom is: gyömbéres csokit narancsbevonattal, lazacot gyümölcsös mustárral, és igen, a sörfagylaltot. Nem is olyan rossz. Talán az érdekes jelzőt használnám…

Természetesen Magyarország is képviselteti magát, van gulyás, kürcsi (azaz kürtőskalács) és lángos. Jó látni, hogy ennyien ülnek az asztalok körül.

(Persze nem csupán a trakta és a töltekezés terepe ez, hallhatunk sok előadást a fenntarthatóságról, a gazdaságosságosságról, és egy új programponttal is bővült az eddigi kínálat, Lust aufs Land (talán úgy fordítanám – Kedvet a vidékhez) címen, a 4.2-es csarnokban, ahol bárki megismerkedhet a vidéki élettel, és kedve támadhat egy jó kis falusi nyaralásra…)

Ha már tényleg nem bírjuk a tempót, és sok már kissé a zenéből is (általában minden ország reprezentál énekeseket, akik általában helyben népzenét játszanak), akkor irány a Tierhalle, azaz az állatcsarnok, vagy kedvencem, a Blumenhalle, azaz a virágcsarnok. Nem lehet leírni: elképesztő. Kicsit mosolyogtam azon, milyen okosak a szervezők, hogy akkor rendezik meg a Zöld Hetet, amikor kint szürke, fakó, néha meg fehér minden. A tomboló, tobzódó, szinte lángoló virágok között lépkedve azt éreztem, kapok annyi energiát, amennyivel kitartok tavaszig.

Aki Berlinbe jön, és kicsit is szereti a zenét, minimum egy operaházba a három közül érdemes ellátogatnia. Nem kell feltétlenül egy Walkürt végigülni, én legutóbb például egy dalesten voltam, a Komische Oper-ben.

Fotó: Monika Ritterhaus

A Komische Oper belső tere lenyűgöző. (A külseje nem annyira, betonblokknak látszik, ezért is hatalmas meglepetés belépvén szembesülni a képpel.) Cukros persze, csupa arany, csupa páholy, bordó, bársonyos székek, hatalmas tér. Én kedvelem az ilyesmit. A ház jegyárai is vonzóak, még a legolcsóbb, 12 euros helyről is tökéletesen látni és hallani mindent. De a legnagyobb újításuk vastapsot érdemel. Jó pár operaházban jártam már, de ilyesmivel eddig én nem találkoztam. A feliratok nem ám a színpad felett futnak (amitől néha a remek bázeli operában is kizökken és elgémberedik a nyakam), hanem az előttünk lévő szék hátoldalán, épp olyan magasságban, hogy a színpadot és a szöveget is egyaránt befogadhassuk. Ráadásul több nyelv közül választhatunk, ami a legnagyszerűbb az egészben; az előadások szövege német, angol, francia és török nyelven is olvasható. (Nagyon nevettem a „köztes” feliratokon, például a mű előtt azon, hogy „Élvezze az elérhetetlenség luxusát, kapcsolja ki a telefont…”)

Fotó: Gunnar Geller

Épp Kurt Weill hét volt, én pedig Kurt Weill rajongó vagyok. Az Ute Lempert estre nem lehetett jegyet szerezni, de szerencsére a többi műsorra igen, ráadásul ritka, alig játszott darabokat is elővettek, így az általam kiválasztott Die Sieben Todsünden (A hét főbűn) című Brecht-Weillt opuszt is, amit érdekes módon a szerzőpáros még az Amerikába való emigrálásuk előtt írt, egy – épp Amerikában – szerencsét próbáló testvérpárról. A rendezői koncepció szerint a két Annából egy lett, a testvérpár mint a személyiség két oldala jelenik meg előttünk. Ám ehhez egy olyan zseniális színésznő kellett, mint Dagmar Manzel. Amint megjelent a feje a függöny mögül, a reflektor holdat idéző fényében, és énekelni kezdett, rögtön elragadta a közönséget. És a feszültséget végig tartotta – teljesen egyedül, ráadásul díszletek nélkül – az előadás alatt. Előttünk omlott össze, és pörgött át az őrületbe, és a végén, mikor boldogan énekli, hogy sikerült, amit eltervezett, a nézők szemébe inkább könnyek gyűltek. Mert láttuk a siker árát. És láttuk ennek a nőnek a belső drámáit, és gyötrelmes átváltásait is. Sokáig látható még az est, hiba kihagyni!

Berlin másik két operaházáról

A tekintélyes Staatsoper éppen átépítés alatt áll (2010 szeptembere óta), a jobb akusztika kedvéért, de a munkálatok csúsznak. Idén októberre tervezték az Unter den Lindenen álló épület átadását, de a legújabb hírek szerint 2015-ig reménykedni sem érdemes az átadásban. A főváros jelentős projektje ez, a rekonstrukció alsó hangon is 250 millió eurot igényel. A munkálatok alatt előreláthatólag 2015 nyaráig az előadások a Schiller Theaterben láthatóak (Bismarckstr. 110), a nagynevű, és a tavaly századik jubileumát ünneplő, de immár 101 éves, legendás Deutsche Oper Berlin szomszédságában. A Deutsche Oper Berlin Németország második legnagyobb operaháza (Berlinben a legnagyobb), ami annak idején Beethoven Fidelio-jával nyitotta meg kapuit. A maga 1859 ülőhelyével és magas látogatottságával (42 százalékkal vezet) valóban a legnagyobbak között a helye. Felhívnám még a figyelmet a ház 2008-ban létrehozott gyerekkórusára, amely igen fontos szerepet kapott immár a zenei programok között, és ami évről évre karácsonyi hangversenyt is ad. Idén a ház Verdi és Wagner jubileumot ünnepel, a teljes Ring is látható-hallható többek között. (Akik részletesebb képet szeretnének kapni akár egy-egy előadásról is, annak az operaházak weblapján kívül ajánlom a Berlinben élő magyar kritikus, Novotny Anna élvezetes – magyar nyelvű – írásait, az Operavilág site-ján! Nekem eddig jó kalauznak bizonyult.)