Magamtól nem mentem volna el a technikatörténeti múzeumba, gondolván, mit érdekel ez engem. De a barátaim elcsábítottak, és mondhatom, csodálatos élmény volt. Két-három órát szánjunk rá, főleg, ha gyerekekkel érkezünk. Nekik igazi paradicsom.

A Technikmuseum a város szívében van, a Gleisdrei-eck vagy a Möckernbrücke megállónál kell leszállni hozzá, mindkettőtől egyforma hamar elérhető. Ám belváros ide vagy oda, a U-Bahn-ról leszállva egyáltalán nem egy városias vidéken találhatjuk magunkat, hanem eredeti indusztriális környezetben, ami engem egyszerűen lenyűgöz. Jól ki van táblázva minden a komor gyárépületek között, könnyen találjuk a múzeumot, ettől ne féljünk. (A nőknek kissé veszélyes a terep, útközben egy hatalmas fashion komplexum található, és nézelődésre csábít.)

A négy szinten található látnivalók beszippantanak. Az alsó csarnokokban a német vasút fejlődését követhetjük nyomon, de nem ám akárhogyan! Mozdonyok és korabeli szerelvények mindenfelé. Igazán lenyűgöző például egy, a vasút hőskorából származó vagonba beszállni, és megnézni az 1800-as évek luxusát, a bordó bársonypamlagokat, amilyeneket csak kosztümös filmekben láthatunk. És mellette a nem ennyire előkelő utasok valódi fapados fülkéit, amelyekben derék-kínzó lehetett a hosszú utazás. A legszebb darab egy csupa dísz és pompa szerelvény, Vilmos császár személyes úti-szentélye. Ez előtt vagy tíz percig álldogáltam. Mintha egy mozgó budoár és bálterem keveréke lenne. Egészen a nyolcvanas évekig „utazhatunk”, áttekintve a kelet és a nyugat kínálatát. Döbbenetes volt megtalálni egy régi Mitropa mozdonyt… Még ilyennel utaztam annak idején, 1986-ban ide.

A negyedik és harmadik szinten a fotózásé és a filmezésé a főszerep. Ez is igazi játszótér a gyerekeknek, nézegetik szájtátva a háromdimenziós fotókat, játszanak a filmtörténeti őskor pörgethető foto-filmjeivel. De a fő őrület az „élő” avatar. Próbáltuk fotózni, ami ilyen szürreális jelenségnél kissé nehéz, de a lényeg, hogy Tom (így mutatkozik be) feje előttünk lebeg a semmiben, és megszólalásig (sőt azon túl is) olyan, mintha élne. A kicsik alig hisznek a szemüknek, próbálják megfogni, megérinteni, de persze egy vetített képet lehetetlen.

Az első emelet gyógyszertörténeti tárlata általános érdektelenségbe fullad, nem úgy a külső helyszínen, a múzeum másik épületében található időszaki kiállítás, ami az autózás történetét mutatja be, a legelső Benz kocsitól a hatvanas évek hibridautóin át a trabantig…

Ha végigjártunk mindent, jól esik egy kávé a múzeum különleges kávézójában, a Café Anhalt-ban, amit tényleg szívből ajánlok. Nemcsak a kávé, a levesek is kiválóak…

Egészen mostanáig nem tudtam, miért lett Berlin olyan kitüntetett hely a melegek számára. Nem tudtam, de tetszett. Most, hogy tudom, még inkább.

Fotó: Mathesius

A Schwules Museum (melegek múzeuma) Kreuzbergben van, az egykori Nyugat-Berlin bulis szívében. Akit érdekel a meleg-kultúra, annak mindenképp fel kell keresnie a helyet, főleg az állandó kiállítás szolgál érdekes tudnivalókkal. Én például nem tudtam, miért épp Berlinben az a város, ahol ennyire erős ez a szál, de itt, a hagyományok megismerésekor tiszta lett minden. Persze a tárlaton egészen visszanyúlunk az ókorig, majd a középkoron át (ahol még lefejezték és utána felgyújtották azokat, akik a saját nemükhöz vonzódtak) egészen a közelmúltig vezet a kalauz. (A feliratok német nyelvűek, de minden megvan angolul is, csak kérni kell a teremőrtől.) A világ első meleg önszerveződése is ebben a városban alakult (1897-ben!), épp az ellen, hogy a rendőrség ne háborgassa őket, és hogy ne tekintsék betegeknek azokat, akik máshogy élnek és máshogyan szeretnek, mint a többség. Megfogalmaztak a tagok egy kiáltványt is, Mit kell tudnia a népnek a harmadik nemről címmel. 1904-ben már harmincezer orvos is aláírta a petíciójukat! Arról is itt értesültem először, hogy 1918 és 1933 között Berlin volt nemcsak az ország, hanem a testkultúra, a szabad szerelem fővárosa is, a Melegek Metropolis-ának is nevezték. Rengetek mulató, bár létesült, könyvesboltok nyíltak, és megjelentek a saját újságjaik is. Ennek vetettek véget a nemzeti szocialisták. A tárlaton hangsúlyos helyet kapnak a náci üldöztetés dokumentumai, külön falon a haláltáborokban megölt áldozatok listája.

Fotó: Legát Tibor

Berlinben immár – a holokauszt áldozatainak emléket állító, megrendítő kőtenger szomszédságában, a Potzdamer Platznál – megtalálhatunk már egy magányos kőemlékművet is, amely az üldözött és megölt homoszexuális áldozatoknak állít emléket. Belenézhetünk a tömbbe egy ablakon keresztül, és bent, a csupasz, rideg belsőben egy végtelen film pereg: két férfi megcsókolja egymást. (Kötelező lenne megtanulni Berlin nyitottságát. Büszke lehet magára az a város, ahol egy ilyen emlékhely létrejött.)

Mint azt a múzeumban láthattuk, a város meleg-kultúrája a háború után újraéledt. (Főképp a régi nyugati területeken, Kelet-Berlinben épp csak megtűrték őket…) Ma is az egykori nyugat területén van a legtöbb nyilvános bár és szórakozóhely, a legnépszerűbb Schöneberg, ott is a Motzstrasse, ahol tényleg egymást érik a szivárványos helyek és nagyobb meleg rendezvények. (De a város szinte mindegyik kerületében találunk egy-egy bárt vagy kávézót.) Tájékozódni a Siegessäule című magazinból tudunk. Az is a város nyitottságát jelzi, hogy ez a lap minden moziban és sok szórakozóhelyen ki van téve, ingyen elvihető.

Fotó: visitberlin.de

Az általam meglátogatott, csak szombaton nyitva tartó leszbikus bulihely a Serene Bar volt, a Schwiebusser Strasse-n. Azért ide jöttünk, mert a legtöbben ezt ajánlották, állítólag ez a legszuperebbek között van. Minden lángoló vörös, a falakon képek, gyönyörű nőkről. Az ajtónál a kidobó is nő, ide férfiak nem járnak. A bejárat mellett egy rajzfilm pereg. A pultnál torlódás, a táncparkett teli van, remek a hangulat. Teljesen átlagos klub lenne, amilyenekkel tele van a város, ha nem lenne ez az övezet csak és kizárólag a lányoké. Hajnalig maradtunk végül, mert nagyon jól éreztem magam. Egyszerűen megnyugtatott az, hogy nem kell asztali bámulóktól tartanom, senki nem szólított le, és nem zavarták meg a beszélgetésünket. Akik sokat lejárnak, természetesen ismerkednek is itt, ennek is megvannak a szabályai. Én nem akartam ismerkedni, csak lazán szórakozni, és ez sikerült is. Azoknak is szívesen ajánlom a helyet, akik egyszerűen csak – akár heteróként – egy csajos estét szeretnének maguknak, anélkül, hogy ezer pasi rögtön zaklatni kezdje őket…