A Berlin határában lévő koncentrációs tábor a német területen találhatóak között a legkisebbek egyike, és az első, amelyet kimondottan lágernek terveztek. Tömény, koncentrált borzalom.
Fotó: Legát Tibor
A belvárosból legegyszerűbben S-Bahn-nal juthatunk ki, Oranienburg-ig negyvenöt perc az út. Mivel a honlap nem hívja fel a figyelmet erre, és nehéz kissé a tájékozódás, számítsunk még minimum fél órát a megérkezésig. Vagy gyalog megyünk, ami két kilométer sétát jelent, vagy felszállunk a 804-es illetve a 821-es buszra, melyeknél a tábor a végállomás. Szürke kőtáblák jelzik: megérkeztünk.
Fotó: Legát Tibor
Az emlékhely maga a múzeum: azon a szögesdrótokkal szegélyezett sétányon juthatunk be, amelyen annak idején az elítéltek. (Ezt csak akkor zárták le a polgári lakosság elől – mivel Sachenhausen a lakóházak közvetlen közelében épült – amikor a rabokat beterelték. Fájdalmasan ugrik be Semprun Nagy utazásának az a jelenete, amikor egy, a tábor mellett lakó nőt kérdeznek meg, hogy miként bírták ezt elviselni. És a nő összeszorított szájjal csak annyit felel: „Az én fiam is meghalt a háborúban”. ) Megyünk a Lagerstrasse-n, két oldalt hatalmas kőfal, felettük a fákra látunk. A fal végében egy kinti kiállítás, képdokumentumok emlékeznek meg a tábor kiürítéséről. Majd a Neuen Museum nevű, viszonylag új (2002-ben megnyitott) kiállítótérhez érünk, ahol a hely történetét tekinthetjük át, a kezdetektől (1933-tól, amikor még „csak” a nemzetiszocialisták rendszere ellen fellépőket zártak be) egészen a háború után is évekig működő – akkor már a szovjetek által fenntartott – táborig.
Fotó: Legát Tibor
Majd következik a mindenki által ismert felirat a kapun: „Arbeit macht frei”. Látjuk az úgynevezett semleges zónát, és a táblát, hogy aki ide belép, felszólítás nélkül lelövik. A falakon koszorúk, emléktáblák. Elképeszt, hogy milyen kicsi maga a terület – még úgy is, hogy csak pár barakk maradt fenn. (Ezekben vannak a tárlatok.) A többi helyét fekete kővel kirakott, bekerített terület jelzi. Felfoghatatlan, hogy emberek tízezreit hogyan tudták bezsúfolni ilyen kis helyre. Látogatható a konyha, és a hideglelős tábori kórház is. De a legszívszorítóbb, mikor egy „szimpla” barakkba belépünk. A kiállítások nem törekszenek az elborzasztásra, működik az magától. Ha végigmegyünk a tábori börtönön, már alig kapunk levegőt. Sachsenhausenbe elsődlegesen a rendszerellenes aktivistákat, majd a lengyel és szovjet hadifoglyokat szállították, és „alkalmazták” kényszermunkára. (Súlyos emlék a cipők látványa, ugyanis úgynevezett cipőtesztelést is végeztettek a foglyokkal, ami azt jelentette, hogy irgalmatlan körülmények között kellett úgymond vizsgáztatniuk a lábbeliket…) Gázkamra. Árok, melyekbe a tartón lőttek belezuhantak… A háború vége felé már egyfajta átmeneti lágerként működött Sachsenhausen, sorra szállították ide a zsidókat, melegeket, Jehova tanúit, romákat. És aki túlélt, vitték tovább. A transzportációs listán sok magyar névre bukkanunk… Sétálunk visszafelé némán.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: