Egy város sosem csak a látnivalókról szól. Akkor ismerhetjük meg Berlint igazán, ha felkeresünk egy-két igazán jó helyet. Például az én top 10-emből.

A Yorksclösschen szerintem az egyik legszuperebb klub Berlinben (Kreutzberg), a jazz és blues kedvelőinek paradicsoma. Nekem szinte második otthonom lett itt, már akkor is kijártam, mikor a Mittében laktam. Nyáron a zseniális kertje, esténként pedig a szuper koncertek vonzanak ide, de az ételek se rosszak, és a hangulat igazán egyedülálló. Valahogy úgy érzem, mintha egy sosem létező világba csöppennék, és szól valami swing, az elkerített dohányzóban a szünetben együtt lehet nevetni a zenészekkel, és ráadásul a bulik után hajnalig lehet maradni. A jazz-rajongók másik tippje a Quasimodo épp a város ellenkező végében. (Drágább hely, a koncertekre 20 EUR a belépő), de itt igazi nagy party-k is vannak, míg a York teljesen kisklub jellegű.

Forrás: quasimodo.de

A Zosch régóta népszerű hely, bár kinézetre elég puritán. Falak, seszínű festéssel, még egy kép sincs sehol. Az egyetlen rajzocska a bejárat felett van, és egy kecskefejű békát ábrázol, talán ez a Zosch maga. Régi, levedlett asztalok, középen egy nagy kanapé, a koncertek a belső teremben vannak. A kocsmát már annak idején a Lonely Planet is méltatta, ám én annak idején egyszerűen azért szoktam oda, mert mellette laktam, és a Mitte leginkább olyan helye volt, ami a pesti romkocsmákra emlékeztetett. Az alagsorban van csocsó is, ez külön vonzó, bár ide (és az illemhelyekre) egy szűk kis csigalépcső vezet, ami bizonyos mennyiségű alkohol után megugorhatatlan akadálynak tűnhet…

A Baiz nagyon vonzó, teljesen odaszoktam. Egy igazi „úgy maradt” hely, ahová a fiatal punkoktól az örökifjakig mindenféle lázadó népség megtalálható. Kicsit anarchista, antiglobalista gyűjtőpont, mindenféle vicces figura megtalálható itt, már délután. (Mint ahogy a külön csocsó-szoba is!!!) Bent vannak a filmvetítések (Filmek a kapitalizmus végéről nevű filmklub keretében), és a rendezvények. Remek slam-poetry esten voltam, de izgik a könyvbemutatók is – olyan szerzők mutatkoznak be itt, akik műveivel biztosan nem a Dussmann KulturKaufhaus-ban ismerkedtünk meg… Később néha önjelölt művészek húzzák a talpalávalót – igazi téboly. (A műsorfüzetben is benne van, hogy lehet előre jelentkezni produkciókkal, szóval hajrá!) A hely nagy előnye (már akinek) hogy dohányzó, viszont óriási hátránya, hogy szellőzés nincs. Viszont szabad hely se sok. Ám eddig mindig le tudtunk ülni, valahogy olyan itt a légkör, hogy magukhoz invitálnak a társaságok, és ilyen barátságos pultosokat is kevés helyen találni…

A Kaffee Burger már igazi legenda, és nem is hiba dicsőíteni. Küllemre ez sem lenne túl csábító, de a koncertek miatt megéri beugrani egy estére. Akinek mázlija van, és épp akkor jön, mikor a havonta egyszer (szombaton) tartott Russendisco van (Kaminer óta kötelező tudni, mi ez!), nem lesz elégedetlen. A Kaffee Burger a nálunk is népszerű Rotfront miatt is ismerős lehet…

Berghain-ba már csak azért érdemes ellátogatni, mert egy panoráma-bárról beszélünk, a város lüktető szívében. Nem vagyok különösképpen otthon a party-életben, amikor voltunk – még nem túl későn – valami kellemes szólt. Akit jártasabb ilyesmiben, nézzen be a honlapra, minden DJ-ről bőséges anyag van fenn.

Ballhaus Ost igazi minden-egyben hely. Én legelőször fellépőként voltam itt, a nemzetközi Slam-Revuen, a nagyszínpadon, ahol egyébként alternatív, kísérletező színházak lépnek fel általában. De az előadások után jelentős klubélet van itt, és a SpiegelSaal-t (tükörcsarnok) egyszerűen látni kell!

Aki egyszerűen csak klassz DJ-kre szeretne lazulgatni, az menjen a Senefelder Strasse-hoz (a környék amúgy is buli-éden) az An einem Sonntag im August-ba. Ritka szimpatikus hely (külön dohányzó résszel, de lehet, hogy ez csak nekem fontos), szuper italokkal, ötletes belső terekkel – például mintha dobozokból lenne összerakva a fal – ám ezeken a dobozokon igen kényelemesen el lehet nyújtózni…)

Forrás: visitberlin.de

A végére hagytam a nagy magyar sikertörténetet, a berlini Szimplát és a kávézó tulajdonosai által alapított új koncert és bulihelyet, a  Badehaus-t. Ezekről nem is értekeznék hosszan, a hazai sajtóban már többször megtették. Mindenesetre nagy öröm, hogy annyire népszerűek lettek kint, hogy már terjeszkedni is tudnak. Nekem nem kedvencem a Gärtner Strasse és a környéke, valahogy a régi os36 Kreutzberg – bár tudom, hogy a fiatalok péntek-szombat esténként begyűlnek a Kottbusser Tor-nál, hogy elárasszák a környékét – túl harsány nekem… Talán ez is azt mutatja, hogy nem vagyok már fiatal… És lám: mindig megtalálom a nekem való szórakozóhelyeket. Ezért (is) szeretem annyira ezt a várost.

Ha meleg van, Berlin hatalmas parkjai megtelnek piknikezőkkel. De a természet szépségét ilyenkor télen is megcsodálhatjuk. 

A botanikus kert (Botanischer Garten)

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy világszerte milyenek a kertek, akkor menjünk a Világok kertjébe, azaz a Gärten der Welt-be. Nagyon impozáns és lenyűgöző az egész, de az én szívemhez közelebb áll a némely szempontból kissé szimplábbnak tűnő Botanischer Garten. Az útikalauz azt írta, minden évszakban csodálatos, hát kimentünk. Előző este nagy hó esett, így közelítettük meg a csupa virágnevet viselő utca között a gigantikus parkot. Ilyenkor főleg a pálmaház a vonzó (és a jó meleg büféje), de választhatunk vezetéses túrát is a téli tájban… Azért bent, a kaktuszok és a pálmák között kellemesebb. Jó játék kitalálni, melyik növény mi lehet, én legfőbb élet-forrásomat, a kávécserjét sem ismertem fel. Viszont rátaláltam az én növényemre, a Panicus Maximus-ra. A nevével ellentétben kicsi és csenevész, ez viszont legalábbis megnyugtató.

Forrás: wikipédia

A vad növényzet és nevezetes villák helye: Wannsee

A Wannsee nevét, ha máshonnan nem, hát a történelemkönyvekből ismerjük, itt tartották ugyanis azt a konferenciát Reinhard Heydrich birodalmi vezető szervezésével 1942-ben, ahol lefektették a „végső megoldás” alapelveit. A hely ma emlékhely és múzeum.

Ha képzőművészetre vágyunk, ott a Liebermann villa,  személyes kedvencem pedig (ami roppant közel van az S-Bahn megállóhoz) a Litherarisches Colloquium, ami nemcsak irodalmi ösztöndíjasok szállása, hanem a nagyterem fantasztikus irodalmi estek helye is. Én már kétszer voltam ott (egy íróbarátnőm vendégeként), és a télikertből a tó és a parkok látványa örökké bennem marad. (És mivel nagyon közel van a cityhez (kb 25-30 perc), bátran ajánlom, hogy keressünk esetleg errefelé szállást.) Este rókák mászkáltak a kertben, nyulak, mindenfelé hihetetlen nyugalom. Nyáron nagyobb az élet, lehet csónakázni és strandolni is. Telente korcsolyázókkal van teli minden, bár én azért kicsit tartanék ettől: pár éve egy német író belefulladt a tóba, nem vette figyelembe a hirtelen olvadás.

Forrás: visitberlin.de

Mivel tóról beszélünk, nyilván halásznak is itt, épp ezért olyan nagyon nem csodálkoztam, mikor itt bukkantam rá a legkiválóbb halétteremre, ahová évek óta visszavágyom. Ez a Seehaase. Nyáron a kerthelyiség hangulata, télen a benti, halászkunyhó-imitáció fogad, és minden évszakban a finom falatok.

Összefoglalva: a Wannsee-hoz ki kell menni. És akik igazán, de tényleg és nagyon romantikusak (mint én) azok keressék fel Kleist és Henriette Vogel sírját is.

Vagy egy régi, átalakított lakásban. Esetleg egy új luxusszállodában! Mindenesetre találj egy helyet, ahol egyszerűen jól érezheted magad! Nem lesz nehéz.

A kimutatások szerint Berlin még sosem volt olyan népszerű turisztikai célpont, mint az utóbbi években. Ennek egyik nagyszerű hozadéka, hogy egyre több és érdekesebb szállás-lehetőséggel gazdagodott az eddig is széles paletta. Több helyen már magam is megszálltam az évek alatt, másokat ismerőseim ajánlották. Igyekszem a legizgalmasabbakat bemutatni.

Luxus, de nem a hagyományos módon

Életformámból adódóan a város ezen oldalát kevéssé ismerem, viszont van egy-ét új lehetőség, ami mellett nem lehet elmenni szótlanul. A Zoo-ból kilépve csodás épület tárult a szemem elé: a Waldorf Astoria. Csodálkozva mentem be a lobby-ba, valahogy úgy volt bennem, hogy ez a szállodalánc csak patinás, régi épületekbe költözik. Ez így is volt – eddig. 2012 őszén nyitotta meg a kapuit Európában az első új építésű darabjuk, ez.

Forrás: visitberlin – Scholvien

A Hotel Pullman Berlin szintén a Zoo mellett van, ebben már szálltam is meg, és ha valamit, hát ezt a hotelt szívből tudom ajánlani. Magát a hatalmas és kiváló wellness-részleggel reklámozza, és ebben valóban nincs hiba. Hatalmas medence. Mindenféle szauna, gőzkabinok, igazi ellazító oázis. És ami a legjobb itt: 11-ig lehet reggelizni hétköznapokon, és hétvégenként délig. Mondanom sem kell, ez volt nekem a paradicsom…

Ha a Mitte-ben keresünk egyedi pihenési lehetőséget, az új Winters Hotel, a The Wall of Checkpoint Charlie lehet a tippünk. A homlokzat a Fal-at idézi, speciális dizájnnal.

A régi NDK-s idők nagy hotelje a Park Inn mindig elképesztett – az Alexanderplatz-on magasadik ugyanis, és amikor kislány voltam, arra gondoltam, itt kell majd egyszer megszállnom. Ez végül nem jött össze, de most – mivel az egyik ismerősömnek ezt ajánlottam, magam miatt – megnézhettem belülről. Nagyon szuperül felújították, de ami a legfantasztikusabb benn (azon kívül, hogy a város lüktető szívében van), az természetesen a felsőbb emeletekben a kilátás.

Izgalmas szállások – szerényebb büdzséhez igazodva

Ami szerintem a legizgalmasabb Berlinben, az éppen a hostelek sokszínűsége. Ötlet és innováció, játékosság és praktikum. És ne higgyük, hogy csak a nagyon fiataloknak érdemes egy-egy jópofa hostelt kipróbálni!

Forrás: ostel.eu

Ha valóban vissza akarunk csöppenni a múltba, válasszuk az Ostel-t. Egy panelházat alakítottak szállássá, megtartva a régi NKD-s dizájnt, mintha tényleg beültünk volna egy időgépbe. A bútorok, a tárgyak, és nyilván az egész feeling ezt sugározza. Persze nekünk, magyaroknak ebben nincs semmi újdonság, ebben éltünk, de még nekem is elszorult a szívem, mikor megpillantottam a tapétát… Egy régi lakásban éreztem magam, a gyerekkoromban. Már csak ezért megéri. És az árak igazán barátságosak…

Másik nagy kedvencem a csopaki lakókocsi-kempinget idézi – komfortosabb kiadásban. A Hüttenpalast már a nevében is mókás, hát még a kivitelezés! Ez is egyfajta időutazás, elfelejtett nyarak emléke ugorhat be.

Kicsit punkosabb és lazább a Mitte-ben, a Múzeumsziget és a Zsinagóga mellett az igazi bulihostel, a Helter-Skelter. Ide legjobb nagyobb társasággal érkezni, és egy hatalmas apartmant kivenni. Én is így tettem pár éve. A reggeli is príma, bár azt nehezen feledem, hogy ébredéskor egy kába, tarajos punk ült az ágyam szélén. Nem volt veszélyes a dolog, kiderült, elfelejtettem bezárni az ajtót (azt hittem, önműködő), neki meg halvány fogalma sem volt, melyik a szobája…)

Berlinben zavarba ejtően sok a direkt turistákra szakosodott intézmény. Nehéz a választás, mert mindegyik vonzónak tűnik, és elég drágák is. Próbálok segíteni!

Viasz-valóság

A Madame Tussauds Berlin az Unter den Lindenen a londonihoz mérten kicsi és kevésbé mozgalmas, de ez talán – főleg akinek nincs összehasonlítási alapja – nem akkora probléma, így is bőven kínál egy-két órányi szórakozást. Az elmaradhatatlan világsztárok mellett ugyanis erős fókusz van a német hírességeken és történelmi alakokon. Nagy a vidámság Vilmos császár előtt, főképp, hogy a sisakja felvehető, mi is csináltunk pár mókás fotót. Mint a német fővárosban minden fontos helyen, itt is foglalkoznak a holokauszttal. Remek bábu van az ellenálló Sophie Scholl-ról (az életéről készült fantasztikus filmet nálunk is bemutatták annak idején), és megrázóan életvidám Anne Frank mása. És igen, Hitlert is megtalálhatjuk. Ő az egyetlen, akinek a szobra el van kerítve, meggátolva ezzel azt, hogy olyan képek készülhessenek, amik bántóak. Brecht, Beckenbauer, a német Legyen ön is milliomos vezetője, olyan sztárok, akiket én sem ismerek. Ám a legnagyobb vidámság persze abban áll, amikor Lady Gaga-ként változtatjuk a ruháinkat, vagy lefekszünk Freud díványára. Jelenleg a Beatles vendégeskedik itt – de a tömeg miatt nem tudtuk fotózni. Ha lazítani akarunk a sok múzeum és séta között, itt a helyünk!

Mesés kilátások!

Berlin belvárosa (ahogy felmértem) négy kiemelt helyet is reklámoz, ahonnan ránézhetünk erre a fantasztikus metropoliszra. (Ráadásul mindezt léghajóval is megtehetjük, de erre én nem mertem vállalkozni, a repüléstől is rettegek.)

A Potzdamer Platz-on a Panoramapunkt érdekessége, hogy Európa leggyorsabb liftjével 20 másodperc alatt érünk a tetejére, ahonnan egész Berlint beláthatjuk. A Jochen Schweizer Base-Flying számomra riasztó (és drága, 50 EUR-tól kezdődik), de a beszámolók alapján igazán izgalmas, már aki bírja az olyasmit, hogy egyszerűen lerepül (kibiztosítva persze) a Park Inn Hotel tetejéről… A Humboldt-Box egészen más kategória, ráadásul nem csak kilátást és remek kávézót kínál. A fura, modern kis doboz a Múzeumsziget szomszédságában az egykori Köztársasági Palota helyén emelkedett. Én még voltam ott, 2004-ben, amikor már csak időszaki kiállításra használták azt a ronda, azbeszt tartalmú (többek között ezért is kellett elbontani) mosntrumot, amit még a szocializmus dicsőségére emeltek. Jelenleg a Berliner StadtSchloss „újjáépítése” folyik. A homlokzatot rekonstruálják – ebből egy pompás rész már látható – és mögötte, Németország legfontosabb kulturális beruházásaként egy valódi tudás-centrum létesül. Én nagyon élveztem a kiállítást, főleg a zene –és videotermet, ahol a világ kulturális kincseivel ismerkedhetünk meg. De ha választanunk kell – például időhiány miatt – a lehetőségek között, én még mindig a jó öreg Tévétoronyra szavazok. Már csak azért is, mert ugye a város egyik emblémája lett, és nagyon jó a folyamatosan forgó kávézója. Nem olcsó mulatság, 12 EUR csak a belépő, és a kávézóban is ott hagyunk legalább ennyit, de ha éppen  sötétedés előtt érkezünk (készüljünk hosszas sorban állásra!), láthatjuk a nappali és a kivilágított várost is. Nem tudom megunni.

Folyt.köv.

Ritka az a nagyváros, aminek két állatkertje van. Berlinnek is csak az egykori megosztottsága miatt: mind a keleti, mind a nyugati részre kellett egy. Melyikbe menjünk? És ha egyikre sincs időnk, van-e alternatíva?

A Tierpark számomra szürreális élmény volt, holott a gyerekkori emlékeimből nagyon fantasztikusnak rémlett. Az U5-ttel tudjuk megközelíteni az Alex-ról, de így is elég messze van. Területe hatalmas, ami azért is meglepő, mert a kihasználtsága ezzel fordított arányban áll. És a látványnak nagyon nem tesz jót, hogy régi, tízemeletes paneltömbök között terül el. Nyáron fantasztikus lehet ez a nagy park, de hát Berlin tele van ilyenekkel, ez nem bírna különösebb vonzerővel… Kicsit bizarr, hogy tíz perceket gyalogolunk anélkül, hogy élő állatot látnánk. Aztán hopp, hirtelen elénk kerül egy betonblokk, a nagymacskák otthona. És itt még egy hatalmas sokk: a pompás tigrisek, az oroszlán és az egyéb ragadozók be vannak szorítva egy-egy kis cellába, reménytelenül mászkálnak fel és alá. És körben a hatalmas zöld terület – tényleg nem értem, hogy miért nem bővítik ki inkább az állatok életterét. A táblák néhol össze-vissza mutatnak, a majomházat például nem találtuk meg, a nyilak kétszer is zsákutcába vezettek: rejtélyes konténerszerű épületek közé, ahol nagy piros tábla jelezte, belépni tilos. Szomorú hely, mintha elfelejtkeztek volna róla, itt maradt volna a múltból. Arról meg ne is beszéljünk, hogy egyetlen mosdót se találtunk ezen a rettentően nagy területen… Csak a bölények és a tarajos sülök látványa kárpótolt mindenért… Mondjuk az sem kevésbé meghökkentő, amikor észrevettük, hogy a tevék a hóban sétálgatnak…

A Zoo, a legendás nyugati állatkert nemcsak ebben az összehasonlításban emelkedik ki: egész Németország legrégibb állatkertje (1844-ben nyitott), Akváriuma pedig (nyitás: 1913) a világ legfajgazdagabbika. Itt található a legnagyobb európai madárház is. Sosem hagyom ki, ha itt vagyok, mindig van valami újdonság, most például egy hatnapos gazella botladozásában gyönyörködtünk… Kísérőm sapkája a majmokból valóságos eksztázist váltott ki: odagyűltek a rácshoz, próbáltak kommunikálni velünk… Most láttunk egy igazán szomorút is. Az oroszlánpár női tagja úgy tűnik, megbetegedett. A szomorú hím szívszaggatóan üvöltött mellette, böködte, borzalmas volt… De a csodás épületek között sétálni még télen is igazi élmény. Aki teheti, látogasson el ide: két-három óra alatt megnézhető. Persze a legjobb valóban az akvárium, mintha valami mesébe lépnénk be…

Ha nem akarunk (vagy tudunk) órákat tölteni egyik helyen sem, akkor irány a Seelife! A Seelife voltaképpen egy igényesen felépített turistacsalogató a belváros szívében, olyasmi, mint nálunk a Camponában a cápás-halas attrakció. S hogy ennek ellenére miért érdemes benézni mégis? Az ötletes és igényes kivitel, az interaktivitás és az AquaDom miatt. Mikor beléptünk, majdnem hangosan felnevettem: előttem két akváriumban a vacsorám és a reggelim úszott: halchips és pisztráng… Az édesvizektől – konkrétan a Spree-től startolunk, eljutunk Wannsee-ba és a hamburgi kikötőbe is. Nagyon élveztem a berendezett mini-városok látványát, a házakat, vasmacskákat, és halak életét megrontó szemeteket a vízben. A tenger élővilágát igazi pompájában nézhetjük meg, és közben nem kevés kvíz-játékból szerezhetünk játékosan információkat a csikóhalaktól a cápákig. Ám az AquaDom visz mindent. Egy liftbe lépünk, é egy halakkal teli hengerbe jutunk. Belemerülünk a tengerbe, csodálatos. Főleg a kisgyermekek imádták. (Rajtam kívül persze.) Ez a kaland simán beiktatható egy pár napos városnézésbe is, és már csak a kicsik elragadó lelkesedése miatt is megéri!

Berlinale ide vagy oda – itt amúgy is rengetegszer járok moziba. Mert a berlini mozik nem csupán vetítőtermek: a legjobbakban mindig van valami plusz. Itt a top. Nézzük!

A Babylon úgy néz ki, mint egy régi kultúrház, nyilván a jó öreg NDK-s időkből maradt, nem is nagyon frissítettek rajta. Központi helyen van, éppen a Volksbühne szomszédságában, és a mozi erőssége a filmklubjaiban van. Legutóbb az Új Hullám filmhéten jártam ott, sosem hittem volna, hogy Berlinben látom majd először A négyszáz csapás-t… Profilja a mi Örökmozgónkhoz hasonlítható, így mindenféle korosztály jár oda. A filmekre legalábbis. De a régi falakk között esténként koncert és buli van. A büfé elég fapados, de szerencsére két lépéssel arrébb már remek, félhomályos bárok várnak…

Forrás: Visitberlin – scholvian

Másik favoritom a Prenzlauerbergben lévő igaz kultúrparadicsom, a Kulturbrauerei. Itt a legfrissebb filmekből áll a felhozatal, de ide tényleg nem csak „nézni” megyünk. Hanem enni-inni, beszélgetéseket meghallgatni, és aztán ott a klub! Havonta egyszer, pénteken komplett az őrület, a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes éveket idéző retro-mulatságban vehetünk részt. Én ritkán táncolok, de itt nem lehet ezt kihagyni…

Kicsit messzebb a belvárostól egy másik komplexum található, a Brotfabrik. Villamosozni kell, nagyon hosszan, de egyszer legalább megéri. Szép példája a hely az egykori gyárak újrahasznosításának, akárcsak a lipcsei Spinnerei. A Brotfabrikban két színházterem található, melyekben kísérletező jellegű előadásokat nézhetünk meg, és felolvasásokat hallgathatunk, a mozi pedig régi, legendás filmekből válogat. És természetesen van kortárs galéria és kocsma is…

New York Kino a York mozilánc része, és Kreutzberg szívében, a Mehringdammnál van. Hagyományos kismozi, két teremmel, az aktuális művészfilmekből csemegéz. Mivel nekem tényleg a szomszédomban van, csak át kell ugranom…

Szívemnek különösen kedves a vicces nevű Krokodil. Ennek a kis mozinak idén különös jelentősége van. Maga a mozi a kelet-európai és orosz filmekre specializálódott, és mivel 2013-ban Berlinben orosz évet ünnepelnek, a programsorozatban kiemelt helyet foglal el ez a kicsi, otthonos tér, ahol az aulában mindig különleges kiállításokkal fogadják a látogatókat.

Ha igazi filmpalotába vágyunk, nem szabad kihagynunk a Delphie Palast-ot. A harminca-negyvenes években a Delphie Palast (Swing-Mekka a Kant utcában – így nevezték) volt az egyik legnépszerűbb tánclokál a városban, grandiózus, pompás, elegáns. Romok maradtak csak belőle. A világháború után két évvel konkrétan a semmiből varázsolódott elő a mozi, aminek terve eleinte fantazmagóriának tűnt csak. Még egy kis érdekesség: 1952-ben (!) itt mutatták be az első 3D-s filmet, amit megszakítás nélkül vetíttek le… Ha valódi mozi-feelingre vágyunk a régi időkből, mindenképp látogassunk el ide!

A Berlinale látogatói a Cinestar – Sony Center–t már kívül-belül ismerik, igazi high-tech élmény, a modern mozizás csúcsa ez, a szintén csúcsmodern Potzdamer Platz-on. Akinek idegen ez fajta modern építészet, gondoljon arra, mi volt a Potzdamer Platz-on annak előtte? A fal, pusztaság, kihaltság – és nyulak, ezrével, amik a Tiergartenből szökdöstek át a rideg vidékre. A Potzdamer Platz egy város diadala a múlt felett…

Mit tegyünk, ha nem jutottunk be egy vetítésre a Berlinalén? Van három tuti tippem. És ebből kettő film-közeli…

Mindenki tudni véli, melyik a legjobb film, amit mindenképpen meg kell nézni, épp ezért őrült a tolongás a jegyekért. Egyik ismerősöm már csak legyint, ha bejut valahová, mert szerinte ez azt jelenti, hogy biztosan pocsék lesz, ha van még jegy… Ám a Potzdamer Platz környékén akkor sem kell kétségbeesnünk, ha valamiről lemaradtunk. Azt a másfél-két órát eltölthetjük például a Museum für Film und Fernsehen-ben (Film -és televízó múzeum) is, ami az egyik kedvencem itt.

Az állandó kiállítást, ami voltaképpen egy filmtörténeti kalandozás, már hatszor megnéztem. Hogyan is lehetne megunni a hatalmas díva, Marlene Dietrich látványát, csodálatos ruháinak, kosztümjeinek bemutatott darabjait? Kit ne érdekelnének a régi plakátok, és egy eltűnt világ megmaradt képkockáiban a múlt? De mindig az időszaki kiállítások vonzanak be. Most (május 12.-ig) Martin Scorsese pályáját mutatják be az egyiken, és a másikon a Sesamstasse (oh, a Szezám utca!!!) mutatkozik be. Ezt kötelező megnézni, április 7.-ig megtehetjük! Gondoltuk volna, hogy mindez már 40 éve létezik? Nekem otthon Miss Röfi gyűjteményem van, és a barátaim szerint egy személyben vagyok a Muppet Show mindkét kritikusa… A szervezők elsősorban a gyerekeknek ajánlják mindezt, de – lehet, hogy mert lélekben gyerek vagyok – én talán jobban élveztem, mint ők. És ahogy láttam, a többi a szülő is…

Forrás: visitberlin.de

A Cinema Total a Berlinale négy napos magyar kísérőrendezvénye, és immár hatodik alkalommal került megrendezésre. A filmszakmai program-sorozat idén az Europa Endlos (Európa végtelen) mottót kapta. A Cinema Total az évek alatt igen magas rangot vívott ki magának, és a sorozat nem titkolt célja az, hogy a figyelmet a térségünk filmjeire irányítsa. Idén kissé „távolabbra is tekintettek”, az orosz filmgyártás helyzetének bemutatása lett az egyik fókuszpont. (Neves vendégük például Alexander Rodnyanszkij, a Felhőatlasz társproducere.) A Collegium Hungaricum szervezésében tavaly alakult meg a Nemzetközi Roma Filmbizottság (IRFC – International Roma Film Commission), amelyre ezekben a napokban szintén fokozott figyelem irányul – megismerkedhettünk az alapelvekkel, a célokkal, és a programok alatt épp előttünk körvonalazódott egy új, júniusra tervezett berlini filmfesztivál alakja. Már a szombati megnyitón látszott: az érdeklődés nagy. Persze ez betudható volt a zenének is: a Budapest Bár csaknem két órás koncertet adott… Aki nem jutott el a megnyitóra, annak 13.-án ott a helye a záró party-n. (Részletek a honlapon.)

Ha fáradtunk, és már programokra sem vágyunk, egyszerűen üljünk be valahová. Sok jó kávézó akad, de felhívnám a figyelmet a Möhring-re. Az ebédmenüket még nem próbáltam, de a házi készítésű sütijeik verhetetlenek.

A Berlinale nem csak a világsztárokról, a vörös szőnyegről és a csillogásról szól. A kisgyerekkel érkező szülőket és a fiatalok problémáira nyitott nézőket is fantasztikus vetítés-sorozat várja.

A Berlinale filmfesztivál Generations programja (az öt szekcióból az egyik) a gyerek -és ifjúsági filmek versenye. A hatvanharmadik Berlinalénak ez a harminchatodik Generations programja. Tavaly közel nyolcvanezer látogatója volt a Generationnak, huszonnégy nagyjátékfilmet és csaknem harminc rövidfilmet mutattak be. A Tiergartenben vannak a vetítések, a Haus der Kulturen der Welt-ben, amit a fesztiválon kívül is érdemes meglátogatni.
A filmek kiválasztásán öt-hat ember dolgozik az egész év folyamán,  tavaly például csaknem 1300 filmet néztek meg, hogy a maga minőségében és sokszínűségében állhasson össze az idei program. A filmek a legtöbb esetben európai premierek, sokszor világpremierek is. Minden filmet elkísérnek az alkotóik, harminchat országból érkeznek tehát a vendégek.

Fotó: visitberlin.de

A szekció vendégeit többek közt egy kedves, mosolygós magyar lány fogadja. Szabó Alida  fotográfus és dokumentumfilm rendező tizenkét éve él Berlinben.  Előtte a Debreceni Egyetemen szociológiát és magyar irodalmat tanult, majd a Humboldt Egyetemen Ázsia tudományt. A Potsdami Filmfőiskolán pedig két évig volt vendéghallgató. A Berlinale szervezésbe hat évvel ezelőtt jelentkezett egy önéletrajzzal,  majd egy interjú után fel is vették. Előtte hat évig dolgozott a Magyar Filmszemlén, ez persze fontos referencia volt. Itthon a Filmszemlére évente száz-százötven külföldi vendég érkezett, Alida őket “koordinálta”, segített nekik tájékozódni a programok között. Itt hasonló a feladat – nagyobban. “Gondoskodom róla, hogy a vendégeket nagy, fekete autók hozzák el a reptérről, elkísérem őket a premierre, eligazítom őket ezen az óriási fesztiválon – meséli Alida – de kerestünk már hivatalos limuzinnal vasárnap este, a hóesésben egy órán keresztül pelenkát egy új-zélandi rendezőnővel, aki a négy hónapos gyerekével érkezett. És olyan is volt, hogy egy mongol vendégem olyan szerelmes lett egy olasz rendezőnőbe, hogy hirtelen Olaszországba utazott. Alig tudtam meggyőzni, hogy visszajöjjön a díjkiosztóra, ahol megnyerte a Generation nagydíját, az Üvegmedvét. Persze nem tudta, hogy nyerni fog bármit is, de azért visszajött, olasz rendezőnőstül…”

A szekciónak minden évben van egy-két óriási produkciós költségű, igazi családi mozija a Benelux államokból, és néhány pszichologikusabb, melankolikusabb filmje Skandináviából.  Vetítenek egy-két dokumentumfilmet is, általában Németországból, ezek közül több is szólt már migráns vagy menekült gyerekek életéről. “Az évről-évre visszatérő témák között megjelenik rendre a gyermekek öngyilkossága, az autizmus, a beilleszkedés zavarai, és a felnőtté válás problematikája – fűzi hozzá Alida – sok filmünk a világ kevésbé ismert pontjain élő gyerekek vagy fiatalok világáról szól: egy laoszi faluról, egy alaszkai telepről, aborigini kissrácokról, új-zélandi tizenévesekről, bangkoki hiphopperekről. Igazi gyöngyszemek, szuperül megcsinált, élvezhető történetek ezek, amiken keresztül megismer a néző egy másfajta világot, miközben felfedezi saját magát is a szereplőkben.” A rövidfilmek között akad minden évben egynéhány, ami a gyerekkor és fiatalkor kínos szituációit ábrázolja. “Egy-két keményebb, nehezebben nézhető film is előfordul – mondja Alida –  amit a gyerekek hihetetlenül jól viselnek. Egy 15 éves kurd lányról szóló film első hatvan percében például a lány egyedül bolyong a hegyekben és  két mondatot mond összesen, azokat is egy medvének… De a gyerekek végignézték, és figyeltek. A fiatalok valahogy sokkal nyitottabbak a különleges filmek iránt, mint azt általában feltételeznénk. Nem várják el, hogy minden film Disney-szabású vagy Pixar-stílusú legyen. A készítőknek az is komoly visszajelzés, hogy a Berlinálé összes filmjét egyben (nem szekciónként) figyelő First Feature Award díjat, ami az első filmesek különdíja, eddig az esetek háromnegyedében a Generation rendezői közül nyerte el valaki.

De a filmkészítők és a szervezők nem csak ezért szeretik ezt a fesztivált, hanem főleg azért, mert a gyerekek őszinte, zsigeri reakcióiból nagyon jól le tudják mérni, hogyan hat a filmjük. “Fantasztikus dolog a gyerekeknek átadni a moziba járás örömén kívül a filmfesztivál hangulatát is – meséli Alida – ezer gyerek és felnőtt jelenléte egy teremben azzal jár, hogy minden apró rezdülés megsokszorozódik. Hallani, hogyan mosolyog vagy sóhajt, nevet vagy aggódik egyszerre az egész nézőtér. A vetítések után sok a kérdés, tizenöt-húsz gyerek is bátran kimegy a mikrofonhoz… De egyébként is nagy hangsúly van a fiatalok aktivitásán: vannak fiatal újságíróink, tévéseink, van gyerek –és ifjúsági zsűri, az elődások után el lehet beszélgetni a rendezőkkel, színészekkel és minden filmhez van egy nyitott kérdésekből álló kérdőívünk, ahová leírhatja mindenki, mit gondol az adott filmről.”

A Berlin határában lévő koncentrációs tábor a német területen találhatóak között a legkisebbek egyike, és az első, amelyet kimondottan lágernek terveztek. Tömény, koncentrált borzalom.

Fotó: Legát Tibor

A belvárosból legegyszerűbben S-Bahn-nal juthatunk ki, Oranienburg-ig negyvenöt perc az út. Mivel a honlap nem hívja fel a figyelmet erre, és nehéz kissé a tájékozódás, számítsunk még minimum fél órát a megérkezésig. Vagy gyalog megyünk, ami két kilométer sétát jelent, vagy felszállunk a 804-es illetve a 821-es buszra, melyeknél a tábor a végállomás. Szürke kőtáblák jelzik: megérkeztünk.

Fotó: Legát Tibor

Az emlékhely maga a múzeum: azon a szögesdrótokkal szegélyezett sétányon juthatunk be, amelyen annak idején az elítéltek. (Ezt csak akkor zárták le a polgári lakosság elől – mivel Sachenhausen a lakóházak közvetlen közelében épült –  amikor a rabokat beterelték. Fájdalmasan ugrik be Semprun Nagy utazásának az a jelenete, amikor egy, a tábor mellett lakó nőt kérdeznek meg, hogy miként bírták ezt elviselni. És a nő összeszorított szájjal csak annyit felel: „Az én fiam is meghalt a háborúban”. ) Megyünk a Lagerstrasse-n, két oldalt hatalmas kőfal, felettük a fákra látunk. A fal végében egy kinti kiállítás, képdokumentumok emlékeznek meg a tábor kiürítéséről. Majd a Neuen Museum nevű, viszonylag új (2002-ben megnyitott) kiállítótérhez érünk, ahol a hely történetét tekinthetjük át, a kezdetektől (1933-tól, amikor még „csak” a nemzetiszocialisták rendszere ellen fellépőket zártak be) egészen a háború után is évekig működő – akkor már a szovjetek által fenntartott – táborig.

Fotó: Legát Tibor

Majd következik a mindenki által ismert felirat a kapun: „Arbeit macht frei”. Látjuk az úgynevezett semleges zónát, és a táblát, hogy aki ide belép, felszólítás nélkül lelövik. A falakon koszorúk, emléktáblák. Elképeszt, hogy milyen kicsi maga a terület – még úgy is, hogy csak pár barakk maradt fenn. (Ezekben vannak a tárlatok.) A többi helyét fekete kővel kirakott, bekerített terület jelzi. Felfoghatatlan, hogy emberek tízezreit hogyan tudták bezsúfolni ilyen kis helyre. Látogatható a konyha, és a hideglelős tábori kórház is. De a legszívszorítóbb, mikor egy „szimpla” barakkba belépünk. A kiállítások nem törekszenek az elborzasztásra, működik az magától. Ha végigmegyünk a tábori börtönön, már alig kapunk levegőt. Sachsenhausenbe elsődlegesen a rendszerellenes aktivistákat, majd a lengyel és szovjet hadifoglyokat szállították, és „alkalmazták” kényszermunkára. (Súlyos emlék a cipők látványa, ugyanis úgynevezett cipőtesztelést is végeztettek a foglyokkal, ami azt jelentette, hogy irgalmatlan körülmények között kellett úgymond vizsgáztatniuk a lábbeliket…) Gázkamra. Árok, melyekbe a tartón lőttek belezuhantak… A háború vége felé már egyfajta átmeneti lágerként működött Sachsenhausen, sorra szállították ide a zsidókat, melegeket, Jehova tanúit, romákat. És aki túlélt, vitték tovább. A transzportációs listán sok magyar névre bukkanunk… Sétálunk visszafelé némán.

Mivel nem esett se eső, se hó, gondoltuk megnézzük, mi lett a legendás, hajdani repülőtér sorsa. A különbség ég és föld. Vagy ég helyett föld?

A Tempelhof egyike volt az első utasforgalmi repülőtereknek Németországban, 1923-től 2008-ig működött. (Történetébe nem mennék bele, de sok hasznos  – olvasmányos és magyar nyelvű – információ megtalálható itt) A hatalmas tér egyszerre ijesztő és lenyűgöző.

Fotó: Legát Tibor

Részt vehetünk vezetett túrán is az objektumok között, mi nem erre szavaztunk, a kreatív sétát és utána olvasást választottuk. Rengeteg információt nyújt a hely múltjáról, jelenésről és folyamatosan alakuló jövőjéről a Tempelhofer Freiheit weboldala, innen tudtuk meg mi is, hogy az egykori katonai terekből (hotelból, tiszti kaszinóból, étteremből, stb.) lassan  – a város egyik legnagyobb építési beruházásának keretében – kreatív centrum válik. A folyamatot tényleg értsük szó szerint: már sokféle kezdeményezés elindult, több nagyobb eseményt meg is tartottak itt, többek között a nagy hírnévre szert tett divatvásárt, a Bread and Butter-t, vagy a partyrajongók kedvencét, az elektronikus szcéna megabuliját, a Berlin Music Days-t, röviden  BerMuDa-t is.

A projekt lényege voltaképpen egyszerű, és példaképpen a régi, használaton kívüli gyárak felhasználási modellje áll, amire rengeteg kitűnő példát láthattunk akár a Ruhr-vidéken, de még hazánkban is. Az itteni átalakulás különlegességét maga a hely adja: unikális a mód, hogy az új felhasználók egy viszonylag nagy és jó állapotban lévő repülőteret vehetnek a birtokukba. Az épületeket megtartják történelmi formájukban, viszont a hatalmas kőkerítés a birodalmi sasokkal, ami 2004-ben még elválasztotta az utat az épülettől, eltűnt. A hatalmas tér – a kifutópályákkal együtt – jelenleg sima fémkerítéssel védett, de a belépés ingyenes. Viszont érkezzünk korán, mert sötétedésig engedik csak be a látogatókat. (És akik esetleg irodát szeretnének itt bérelni, azok is siessenek – szépen telnek be a helyek.) Itt a Tempelhof-on épül meg a hatalmas új könyvtár, a Zentral- und Landesbibliothek Berlin is.

Fotó: Legát Tibor

Adjunk magunkat két órát ennek az élménynek. A park tényleg fantasztikus, de egyelőre inkább csak a méretei miatt. Még megvannak az olyan egykori táblák, miszerint ne lépjünk ki a kifutótérre, míg a toronyból jelzést nem kapunk. De ilyen jelzés már sosem jön persze, és a feliratok, miszerint a beszálló oldalon járunk, szintén értelmüket vesztették. Egyetlen repülő áll a hátsó oldalon – emlékül. Jelenleg a parkban, amely a maga 240 hektárjával akkora, mint a londoni Hyde park, gyerekek eregetnek sárkányt, csapatok fociznak, és rengetegen futnak, sétáltatnak kutyát. A jövőben ezt a teret is kreatívan szeretnék hasznosítani, és vágyaik szerint a hely az innováció, az egészség negyedévé fejlődik majd.