Mindenki le akart beszélni, de én ragaszkodtam a vonatozáshoz. Ami történt, az ellenzőket igazolja. De azért nem a katasztrófa az általános.
A vonat praktikus, gondoltam, vihetek rengeteg cuccot, ráadásul annyi cigarettát is, amennyit akarok. Nagyon tetszett a kis, egyszemélyes fülkém. A mosdó, az ágy, és a remény, hogy békésen, nyugodtan átaludhatok tíz órát. Hogy frissen, fitten érkezem el a célomhoz. Persze egy paranoiásnak már a kezdetek nehézséget jelentenek. Mivel vagy tíz éve nem utaztam hálókocsival, nem ismertem a szabályokat. Amint becuccoltam, jött egy feltűnően csinos fiatalember, hogy elkérje a jegyemet. Rögtön cselre gyanakodtam. Egy krimi hősnőjének képzelve magamat a fiúban álruhás szélhámost szimatoltam, kezdődött az akadékoskodás. Bonyolult keresztkérdéseket tettem fel neki, hátha elbukik. (Arra gyanakodtam, hogy a jegyemre utazik, amit elvesz, és odaad másnak, engem pedig leszállítanak mondjuk Prágában…) De annak bizonyult, ami: steward. Ez kicsit lehiggasztott, ám amikor a kérdésemre, hogy mennyire lopás-biztos a kabin, annyit mondott: a rossz tapasztalatok miatt azért ne aludjak túl mélyen, újra jöttek a kételyek. Szerencsére találtam egy vastag kötelet – valaki ott hagyhatta – ezért rafinált és bombabiztos védelmet barkácsoltam magamnak. Körbetekertem a kallantyúkat, majd az egész mozdíthatatlan konstrukciót a vasfogashoz rögzítettem. Aztán lesminkeltem, fogat mostam, átöltöztem, és irány az ágy.
Remekül tudok vonaton aludni, a kattogás, a ringatás elandalít. Tíz órakor – nyolckor startoltunk – már egy szép álom közepén jártam. És egyszer csak fura szagokra riadtam. Majd köhögő-roham tört rám. Ekkor még nem realizáltam, hogy ez a valóság, de később, mikor felzúgtak a szirénák, már tudtam, hogy baj van. Mint a meglőtt nyúl ugrottam le az ágyról, és csak úgy talpramagyarban ki a folyósóra. Azaz mentem volna rögtön, ha a biztonsági rendszeremet ki tudtam volna bogozni. Pánikban csomóztam, téptem a kötelet, átkoztam a gyanakvó természetem. De végül sikerült. Kint már kisebb tömeg, a füsttől alig láttuk egymást, rohangált a személyzet, mi pedig, hálóruhás, kómás utasok egymást faggattuk, mi a baj. A vonat végül a nyílt pályán egy hirtelen fékezéssel megállt. Tűz van. A mi vagonunkban. Nekem általában egy-másfél óra kell reggel, mire összevakarom magam. Nos, most, hogy üvöltöztek, azonnal el kell hagyjuk a vonatot, elég volt öt perc. Ekkor már hasogatott a fejem a füsttől, külön jó volt, hogy segítséget kellett kérni az ablak kifeszítéséhez. Végül bevontattak minket Pozsonyba, és folytatódott a rémálom.
Kiderült, hogy a vagon fűtőrendszere adta fel, és gyulladt ki, le kell minket kapcsolni. Az éjszaka kellős közepén, egy zsúfolt vonaton nem kis feladat volt minden utasnak új fülkét találni. Ráadásul a bőröndöm akkora, hogy nem lehet húzni a közlekedőkön, viszont a hátizsákom miatt cipelni sem, mert amint megmozdulok, beszorulok. Be is szorultam. Kapálóztam, mint egy hátára fordított teknősbéka, a csinos steward mentett meg. (Eszembe jutott, hogy lefotóztatom magam, de ugye ebben a helyzetben a gépet sem találtam…) Sajnos hálára nem telt tőlem, záporoztak belőlem a cifraságok. Végül két és fél órát tudtam aludni, egy zombi szállt le a Hauptbahnhofon. Erről sem készítettem fotót.
Sokat törtem még indulás előtt a fejem, vajon mit írjak magáról az utazásról. Nos, a sors megoldotta. Ma reggel már, végre kipihenten, nevetni is tudtam az egészen…
