A berliniek kényszer szülte „divatja” úgynevezett WG-ben (Wohngemeinschaft) élni, azaz megosztani a lakásukat másokkal. Ha már több mint egy hónapra jövünk, érdemes becsatlakozni egybe. Én is így lakom, de mit mondjak, nem könnyű. És én a szerencsések közé tartozom.

Itt nagyon kevesen birtokolnak ingatlant, a lakásokat a fővárostól bérlik a „tulajdonosok” is, azaz az egyes számú bérlők. Szigorú szabályai vannak, hány főnek adhatják ki a további a szobákat, de mivel a bérleti díj egyre drágább, így sokan trükköznek. (Itt óriási lakások vannak, egy átlag belvárosi otthon négy szobából és a közös helyiségekből áll.) Főleg télen durva a helyzet, mert ilyenkor még azok is összebútoroznak, akik a melegebb hónapokban inkább vannak egyedül, olyan drága a fűtés. Eddig akárhány társaságba mentem, a wg-k szóba kerültek. A legtöbbször nem a legszebb hangon szóltak róluk. Egyik itteni haverom egyik rossz helyről cuccol a másikba. „Ez nem valóság – tombolt legutóbb is – azt hittem, ez az új kégli rendben lesz, épp egy hónapja költöztem be. Megállapodtunk egy összegben, amit első hónapra ki is fizettem, és most, mikor letelt az idő, a fickó elém tett még egy kimutatást. Külön pénzt kér a mosógép és hajszárító használatért is. Ráadásul tovább sem tudok lépni, azt mondta, hogy aláírtam, ha mennék, kell hoznom magam helyett másik bérlőt. Nos, nincs egy haverom sem, akinek ezt a smucig és alattomos fazont szívből ajánlanám…”. Ez a fiú már évek óta vándorol egyik helyről a másikra, mindenhol van valami baj. Kinti barátnőm, Anna sem járt jobban. Ő dolgozni jött, de átélte – mint én – azt, hogy otthonról, interneten lehetetlen lakást találni. Sok a hamis hirdetés, eleve gyanús, ha a központban kínálnak garzont 300 euro-ért, hiszen akik kint vannak tudják, hogy 350 alatt egy szoba sem jöhet szóba… (Arról még nem is beszéltem, hogy egyedüli lakást kivenni külön procedúra.) Ki kell jönni, és egy ideig hostel-ben húzni meg magunkat, és járni lakásról lakásra. Mert a bérbeadók válogatnak, az egyre több kitelepülő miatt többen keresnek lakást, mint amennyi létezik. Anna vagy harminc helyen volt, mindig többedmagával, míg végül kétségbeesésében még örült is, mikor egy – évek óta munkanélküli segélyen élő – lengyel házaspár odavette. Beköltözéskor derült ki, hogy közben a közös helyiséget, ami a konyha is egyben, kiadták egy brazil alkoholistának. Anna gyakran jön haza Magyarországra, minden hónapban öt napot. Egyszer egy nappal korábban érkezett, és mit lát? Hogy az ágyában egy középkorú úr horkol. A házaspár erre annyi mondott, hogy mit zavarja ez őt, eddig is mindig kiadták a helyet ezekre a napokra, ő úgysem volt itt. Így már értette Anna, miért volt gyakran cigifüst az ő nem dohányzó kuckójában… Másik ismerősömre egy részeg holland esett rá a csak maguknak kivett lakásban – és még csak nem is tiltakozhatott, a szerződésben nem  volt benne, hogy kizárólag az övé az ingatlan.

Nálam négyen vagyunk, egy japán lány, egy koreai lány, egy magyar férfi és én. Mindenki nagyon rendes, de valahogy nem tudok hozzászokni az ázsiaiak legendás udvariasságához. Legutóbb Yurim, a koreai lány kért tőlem egy szál cigit. Csak azért bántam meg, hogy adtam, mert még négy nap múlva is ez volt a téma. Meglátott, kezét összekulcsolta, és mondta: „Köszönöm a múltkori cigarettát.”. Legutóbb egy sütit hagyott kint nekem: „Anyám küldte, de neked adom, a cigi miatt.” Elég kényelmetlen volt. Másik barátom szintén egy japán emberrel lakott. Összerakta neki az IKEA asztalkáját, tényleg nem volt egy nagy ügy. Még egy hónap múlva is hajlongott az illető…

Mindig azt hirdettem, hogy egy hosszú hétvége erre a városra édeskevés, ám botcsinálta túravezetőként mégis bebizonyosodott: nem lehetetlen. Igaz, hogy akit kalauzoltam megfogadta, még visszatér.

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindig több időt tölthettem el itt, sosem voltam rákényszerülve arra, hogy a fő nevezetességekre koncentráljak, vagy bármilyen szinten be legyen határolva. Ám most hétvégére a húgom az angol férjével érkezett, aki még sosem járt Berlinben. Fél napot agyaltam azon, mit kell feltétlenül látnia. Eddig is megvoltak az ajánlataim az ismerősöknek, de most olyan perfekt túratervet állítottunk össze, amit bárki ha követ, valóban megismeri a várost. Nem vagyok híve a lefárasztásnak, és annak sem, hogy egyik múzeumból loholjunk a másikba. Jártam már így be városokat, és ez sosem adta meg azt az érzést, amit szerintem egy mini-szünidőnek nyújtani kell. Hogy egyszerre legyen pihentető és gazdag, hogy a végén ne azt érezzük, végighajtottak minket a kötelező helyeken, és egy pipa, mehetünk tovább.

1. nap

Húgomék reggel érkeztek, így már 11-kor nekiindulhattunk. Az origó nyilván a belváros, azaz a Mitte volt. (Mindegy, milyen az idő, bár a tükörjég és a szembeszél lassító ereje közismert, de azért lehet haladni…) Nagy séta az Unter den Linden-en, egy jó kávé a híres Einsteinben. A Brandenburgi Kapu. Holokauszt-emlékmű, Potzdamer Platz, a falmaradványok megnézése. Kis séta a Tiergartenben, a Viktória-emlékmű, maradt még időnk az ócskapiacra is. Vissza S-Bahnnal az Alexra, fotózás a Világóránál. Kis uzsonna fenn, a tévétoronyban. A Múzeumsziget, de szigorúan csak egy múzeummal. Én a Pergamon múzeumot javaslom mindenkinek, mert valóban le lehet ragadni több napig a nagy képtárakban, vagy a Dom-ban, de ilyen rövid idő alatt nem érdemes. Ennyi látnivaló épp elég egy napra, bele kell menni kicsit a berlini estébe. Nagy merészen Neukölln-t javasoltam, több szempontból is, (ez még külön poszt lesz) és megérte, a pesti romkocsma-hangulat jött vissza, kicsit még felszabadultabb kiadásban.

2. nap

Jelentem, kipróbáltunk egy turistabuszt, amitől mindig fáztam, és bejött! A BerlinCard ajánlata alapján a Berlin City Circle buszt választottuk, és bár az ára borsos (20 EUR, de a kártyával van rá huszonöt százalék kedvezmény) a végeredményt tekintve megéri. Tíz percenként lehet fel és leszállni rá a különböző pontokon, és két napig érvényes a jegy – meg lehet szakítani a minket érdeklő helyeknél. Mi például a Kurfürstendamm-ra nem terveztünk már visszatérni, hát leszálltunk és tettünk egy nagy sétát a vonzó bevásárló utcán. Alapban a túra két és fél óra, megszakítással több. De a vezetés rengeteg nyelven elérhető és egyáltalán nem unalmas, sőt. Visszatértünk az Unter den Linden-re, és a délután a fal jegyében telt. Irány a Checkpoint Charlie, és mellette a Falmúzeum. Megnéztük az új tárlatot is, amely a hidegháborús éveket mutatja meg. Majd gyönyörű séta a Friedrichstrasse-n, S-Bahn, irány kedvenc helyem, a Hakescher Markt. Barangolás az udvarok hálózatában, majd felfelé a Rosenthaler Platz irányába, a tervezők kicsiny boltjainak sűrűjében. (Szubjektív válogatás későbbi írásban.) Estére Prenzlauerberg félig művész, de inkább életművész kocsmáit lőttük be, mert én Kreuztberg bulis részeit nem annyira kedvelem (persze azért ismertetem majd azokat is), de hiába, már öregszem. Vacsi, mert a legtöbb helyen igen jó kiskonyha megy, majd vissza a Mittébe, a Torstrasséra, ahol egymást érik a jobbnál jobb helyek, és egy anarchista pub-ban zárjuk a napot…

3. nap

Ez rövidebb menet, mert a gépek általában kora délután vagy kora este mennek, de ezt a harmadik napot meghagyhatjuk az egykori Nyugat-Berlinnek. Egy kastélyt mindenképpen érdemes betervezni, mi a Schloss Charlottenburgra voksoltunk és utána a Zoo-ba mentünk. Aki nem akarja állatkertekre kidobni az idejét, megértem, de mi bolondjai vagyunk az élővilágnak. Ez után még belefért egy szuper kései ebéd is…

A három napban benne volt az, amitől érdekes a város, és valóban megismerhető volt egy kissé a nem-hivatalos arca is…
Csak egy dologra figyelmeztetnék minden ideérkezőt: jól nézzük meg, hol van a szállásunk! Remek olcsóbb megoldások vannak a belvárosban, és pár EUR miatt ne menjünk kintebb. Még a Mitte is kínál kifizethető apartmanokat, hostelokat – vigyázzunk a Tiergartennel és Moabit-tel – de Prenzlauerbergben vagy Kreutzbergben biztosan ráakadunk valamire. Készítem is már a tesztelt kalauzt… Nem éri meg a sok bumlizás, a felesleges gyaloglások. Akkora távolságok vannak itt, hogy kiveheti az energiánk jó részét, ha csak a közlekedést látjuk Berlinből. Maximum igyunk egy sörrel kevesebbet, vagy az éttermet cseréljük fel egy jó dönerrel.

El nem tudtam képzelni, mitől olyan vonzó vásár a Grüne Woche, azaz a Zöld Hét. Amikor viszont már mozdulni sem tudtam a sok finom falattól, de még mindig előttem állt egy csomó csarnok, jött a megvilágosodás.

Nem bírom a tömeget, ezért látván, hogy hétvégén meghosszabbított nyitva tartás van, arra tippeltem, hogy okosabb hétköznap, ráadásul délelőtt támadni. Nos, ez se bizonyult jó döntésnek (bár ezek után el tudom képzelni, mi lehet itt szabadnapokon…), araszolni lehetett csak a sok látogató között.

Idén a vásár immár 87 éves múltra tekint vissza. A Grüne Woche egy apró, helyi érdekeltségű börzéből nőtte ki magát a világ legnagyobb mezőgazdasági, élelmiszeri és kertészeti vásárává, amely 26 csarnokkal és hatvanét ország 1630 kiállítójával várja az érdeklődőket. A programfüzet szerint három teljes napot eltölthetünk itt úgy, hogy nem jártunk egy helyen kétszer, ezért a szervezőknek több túrajavaslatuk is van, bár kétlem, hogy valaki ezekhez tartaná magát. Jobb csak úgy, kedvtelésből cirkálni ide-oda, ahová például az illatok csábítanak. A fűszercsarnokban szinte elkábultam, a borosokat csak megnéztem. Eleinte nem értettem, miért van annyi kába, egyes helyeken részeg ember is a standok környékén, aztán feltűnt, hogy mindenütt kínálások folynak. Borokat, töményeket, nemzeti italokat lehet kóstolgatni. Igaz, mindegyikből csak egy kicsit, ahogy az a kóstolóknál szokás, de ismerjük a mondást, hogy sok kicsi sokra megy. Így van ez a falatokkal is. A lengyel pultoknál lekváros sajtot eszem, a hollandoknál (Hollandia idén a rendezvény partnerországa) Frau Antje-féle sajtkölteményt, később megkóstolom a németek túró rudiját, a románok remek gyümölcsleveit, egy cseresznyés balzsamecetet Olaszországból, és még sorolhatnám. Sorolom is: gyömbéres csokit narancsbevonattal, lazacot gyümölcsös mustárral, és igen, a sörfagylaltot. Nem is olyan rossz. Talán az érdekes jelzőt használnám…

Természetesen Magyarország is képviselteti magát, van gulyás, kürcsi (azaz kürtőskalács) és lángos. Jó látni, hogy ennyien ülnek az asztalok körül.

(Persze nem csupán a trakta és a töltekezés terepe ez, hallhatunk sok előadást a fenntarthatóságról, a gazdaságosságosságról, és egy új programponttal is bővült az eddigi kínálat, Lust aufs Land (talán úgy fordítanám – Kedvet a vidékhez) címen, a 4.2-es csarnokban, ahol bárki megismerkedhet a vidéki élettel, és kedve támadhat egy jó kis falusi nyaralásra…)

Ha már tényleg nem bírjuk a tempót, és sok már kissé a zenéből is (általában minden ország reprezentál énekeseket, akik általában helyben népzenét játszanak), akkor irány a Tierhalle, azaz az állatcsarnok, vagy kedvencem, a Blumenhalle, azaz a virágcsarnok. Nem lehet leírni: elképesztő. Kicsit mosolyogtam azon, milyen okosak a szervezők, hogy akkor rendezik meg a Zöld Hetet, amikor kint szürke, fakó, néha meg fehér minden. A tomboló, tobzódó, szinte lángoló virágok között lépkedve azt éreztem, kapok annyi energiát, amennyivel kitartok tavaszig.

Aki Berlinbe jön, és kicsit is szereti a zenét, minimum egy operaházba a három közül érdemes ellátogatnia. Nem kell feltétlenül egy Walkürt végigülni, én legutóbb például egy dalesten voltam, a Komische Oper-ben.

Fotó: Monika Ritterhaus

A Komische Oper belső tere lenyűgöző. (A külseje nem annyira, betonblokknak látszik, ezért is hatalmas meglepetés belépvén szembesülni a képpel.) Cukros persze, csupa arany, csupa páholy, bordó, bársonyos székek, hatalmas tér. Én kedvelem az ilyesmit. A ház jegyárai is vonzóak, még a legolcsóbb, 12 euros helyről is tökéletesen látni és hallani mindent. De a legnagyobb újításuk vastapsot érdemel. Jó pár operaházban jártam már, de ilyesmivel eddig én nem találkoztam. A feliratok nem ám a színpad felett futnak (amitől néha a remek bázeli operában is kizökken és elgémberedik a nyakam), hanem az előttünk lévő szék hátoldalán, épp olyan magasságban, hogy a színpadot és a szöveget is egyaránt befogadhassuk. Ráadásul több nyelv közül választhatunk, ami a legnagyszerűbb az egészben; az előadások szövege német, angol, francia és török nyelven is olvasható. (Nagyon nevettem a „köztes” feliratokon, például a mű előtt azon, hogy „Élvezze az elérhetetlenség luxusát, kapcsolja ki a telefont…”)

Fotó: Gunnar Geller

Épp Kurt Weill hét volt, én pedig Kurt Weill rajongó vagyok. Az Ute Lempert estre nem lehetett jegyet szerezni, de szerencsére a többi műsorra igen, ráadásul ritka, alig játszott darabokat is elővettek, így az általam kiválasztott Die Sieben Todsünden (A hét főbűn) című Brecht-Weillt opuszt is, amit érdekes módon a szerzőpáros még az Amerikába való emigrálásuk előtt írt, egy – épp Amerikában – szerencsét próbáló testvérpárról. A rendezői koncepció szerint a két Annából egy lett, a testvérpár mint a személyiség két oldala jelenik meg előttünk. Ám ehhez egy olyan zseniális színésznő kellett, mint Dagmar Manzel. Amint megjelent a feje a függöny mögül, a reflektor holdat idéző fényében, és énekelni kezdett, rögtön elragadta a közönséget. És a feszültséget végig tartotta – teljesen egyedül, ráadásul díszletek nélkül – az előadás alatt. Előttünk omlott össze, és pörgött át az őrületbe, és a végén, mikor boldogan énekli, hogy sikerült, amit eltervezett, a nézők szemébe inkább könnyek gyűltek. Mert láttuk a siker árát. És láttuk ennek a nőnek a belső drámáit, és gyötrelmes átváltásait is. Sokáig látható még az est, hiba kihagyni!

Berlin másik két operaházáról

A tekintélyes Staatsoper éppen átépítés alatt áll (2010 szeptembere óta), a jobb akusztika kedvéért, de a munkálatok csúsznak. Idén októberre tervezték az Unter den Lindenen álló épület átadását, de a legújabb hírek szerint 2015-ig reménykedni sem érdemes az átadásban. A főváros jelentős projektje ez, a rekonstrukció alsó hangon is 250 millió eurot igényel. A munkálatok alatt előreláthatólag 2015 nyaráig az előadások a Schiller Theaterben láthatóak (Bismarckstr. 110), a nagynevű, és a tavaly századik jubileumát ünneplő, de immár 101 éves, legendás Deutsche Oper Berlin szomszédságában. A Deutsche Oper Berlin Németország második legnagyobb operaháza (Berlinben a legnagyobb), ami annak idején Beethoven Fidelio-jával nyitotta meg kapuit. A maga 1859 ülőhelyével és magas látogatottságával (42 százalékkal vezet) valóban a legnagyobbak között a helye. Felhívnám még a figyelmet a ház 2008-ban létrehozott gyerekkórusára, amely igen fontos szerepet kapott immár a zenei programok között, és ami évről évre karácsonyi hangversenyt is ad. Idén a ház Verdi és Wagner jubileumot ünnepel, a teljes Ring is látható-hallható többek között. (Akik részletesebb képet szeretnének kapni akár egy-egy előadásról is, annak az operaházak weblapján kívül ajánlom a Berlinben élő magyar kritikus, Novotny Anna élvezetes – magyar nyelvű – írásait, az Operavilág site-ján! Nekem eddig jó kalauznak bizonyult.)

A Berliner Fashion Week egy hétig lázban tartja az egész várost, ráadásul évente kétszer, januárban és júliusban. Tóth-Kern Enikő nevét véletlenül fedeztem fel a kiállítók között.

Fotó: Dömölky Dániel

Mikor még semmit nem tudtam az egészről, azt hittem, nagyjából egy helyre orientálódnak a divathét eseményei, de kiderült, hogy városszerte kínálnak programokat – vásárokat, bemutatókat, performance-okat – a rendezvénysorozat alatt. Ha tömérdek programot mondok, nem túlzok, lehetetlen átlátni a rendszert. A világ minden tájáról jönnek kiállítók, és nagyobb nyilvános eseményekre ölik egymást a jegyekért. Így hát nagyon örültem, hogy az én utam egy kisebb, emberközelibb showroomba, a Frier-be vezet. (Nyáron gondolom kellemesebb és rugalmasabb lennék, a szeles Kreutzbergben szembe szélben menetelni nem egy nagy élmény.) De maga a hely miatt megérte. Nem mondom, adhattak volna egy kicsit többet a look-ra, ha már egyszer designról csevegünk. A tervezők kaptak egy-egy farostlemez asztalt, vagy egy ruhakonzolt, és kész. Viszont voltak érdekes ruhainstallációk közben, kedvencem, ami egyszerre bizarr és mégis a szemet nem lehet levenni róla egy kissé őrültnek tűnő német designer, Iris Schiefestein munkája (próbáltam normálisan fotózni, de körben álltak a standok). Kitömött állatok őrködnek egymásba preparálva egy szőrös cipő felett, még leírni is rettenet. (Oké, nekem is van egy tehénszőr klumpám, de soha nem gondoltam bele, hogyan készült. Ezt a munkát egyfajta tiltakozásnak láttam az értelmetlen mészárlás ellen, de lehet, hogy tévedek. Bár amúgy belengi az egész hetet a fenntarthatóság gondolata, sok show és kiállítás mottója volt a környezettudatosság, több bemutató zajlott az újrafelhasználás, a fenntarthatóság jegyében.)

Ahogy én is véletlenül bukkantam a csodás, mások által például „fájdalmasan gyönyörűnek” leírt cipőket tervező magyar lányra, őrá is véletlenül találtak rá a szervezők. „Egyszer csak váratlanul kaptam egy levelet a bemutatóterem vezetőjétől – meséli – melyben az iránt érdeklődtek, lenne-e kedvem kiállítani is. Természetesen volt. A neten találhattak rám, én is furcsa oldalakon bukkanok írásokra a cipőimmel kapcsolatban, például olasz és német site-okon.” Egy ilyen bemutatkozásnak több haszna is lehet. Elsődlegesen persze az, hogy magát a tervezőt megismerhetik, de másodsorban (ami szintén nagyon fontos), a designer is megismerhet olyan alkotókat, akikkel egyébként nem feltétlenül találkozna. Engem például egy arab emirátusból jövő tervező, Shrekahnth lágy esésű selymei, és Sasha Kenevski ukrán alkotó kissé hidegnek, funkcionálisnak tűnő, ám ravaszul kigondolt öltözékei nyűgöztek le. És nem utolsósorban a szakmai hálót is lehet egy ilyen eseményen továbbszőni. „Rengeteg izgalmas személyiséggel ismerkedtem meg – meséli Enikő – bár a megnyitó utáni bulit a rendőrség rekesztette be este tízkor, mondván, hogy túl hangosak vagyunk… De a barátkozás útjába ez nem állhatott: átmentünk máshová. Sok új tapasztalatot szereztem. Mivel idén állítok itt ki először, nem ismertem a szabályokat.

Ha többet tudok a térről, elengedem a fantáziám, és létrehozok egy kisebbfajta installációt a cipők köré. Ide egy lazább kollekcióval jöttem. Az a koncepcióm, hogy erős inspirációból fakadó dolgokat hozzak létre, amik mögött valódi, megérlelt gondolat van. Bevillan valami, egy erős hangulat, és gyorsan rajzolni kezdek, nehogy elillanjon az érzés. Hordható cipőket terveztem eddig, ez a vonal persze a későbbiekben is megmarad, de emellett most egy másik irányba, a művészi tervezés felé indultam, melyben a cipő, mint képzőművészeti tárgy jelenik meg.”

Nem vicc, hétvégenként megteheted. De ezen kívül is érdemes pár dolgot megtudni a berlini tömegközlekedésről, ami valóban párját ritkítja. Turisták, figyelem, az alapok!!!

Berlin, a számok tükrében

Mióta rendszeresen kijárkálok Berlinbe, sorra kapom a leveleket, hogy foglaljam már össze, mire készüljenek az ide látogatók, illetve hogy csináljak egy hosszúhétvégés, illetve egy egyhetes program – és látnivalóhálót, épp annyi lehetőséggel, amennyi a kicentizett időbe belefér. Megvan mindkét variáció, de ezeket nem mellékelem, hiszen itt igyekszem úgy összeállítani az írásaimat, hogy abból bárki húsz perc alatt össze tudja állítani azt, ami a leginkább érdekes lehet számára. Mert nézzük csak a puszta számokat és a tényeket! Berlin alapterülete 892 négyzetkilométer, 12 kerülete és három és félmillió lakója van. 180 múzeuma és emlékhelye, 440 galériája, 9 kastélya, 150 színháza, és 775 éves múltja. Nos, ebből azért lehet választani nem?

Berlin, a metró tükrében

Ezt a rengeteg épületet, utcát, és fontos pontot köti össze, szövi és szeli át a város világszinten jelentős közlekedési hálózata. A városi mozgásért alapvetően két cég felel, a BVG és S-Bahn, egymással kooperálva. (A honlapjuk igen jó és informatív, akár a cég múltjára – a BVG 75 éves például, akár a kirándulási lehetőségekre vagyunk kíváncsiak, csak klikk!) Nagyon fontos tanács következik most a bliccelőtől: MINDIG vegyünk jegyet. A büntetés első körben már-már baráti, 40 euro, de ez csak az első figyelmeztetés. Ha még egyszer elkapnak, már nem a könnyített verziót kell fizetni, hanem sokkal de sokkal többet. És majd ha elérek a bevásárlási lehetőségekhez, nyilvánvaló lesz, hogy inkább szuper designer-darabokra kellene ez a pénz, vagy egy jó vacsorára… Ne a jegyeken spóroljunk! Nem érdemes: mert ilyen kiterjedt és jól működő (éjjel-nappal) hálózattal nemigen találkozhatunk. Amikor itt vagyok, a legritkább esetekben kell taxiba ülnöm, pedig én nagy bérautó-fanatikus vagyok. (Persze az ár is borsosabb, mint otthon, múltkor 70 euroért hoztak be a reptérről – a Schönefeldről – igaz, azt nem én fizettem…) Apropó Schönefeld: ha valaki megveszi a 24, 48 illetve 72 órára érvényes szelvényét, vagy a hetijegyét, az is figyeljen, mert ez a reptér már a C zónába esik (a kártyák Berlin AB-re szólnak), és kiegészítő jegyet kell váltani hozzá.

Milyen bérletet vegyek?

Aki nem csak szabadon szeretne mozogni (mert ahhoz elegek a sima jegyek), hanem kedveli a kedvezményeket, azoknak a welcome card-ot ajánlom. (Van Berlin ABC-re is, ami jó például Potsdamba.) De tapasztalatom szerint nem kell a legdrágább, amiben benne van a Múzeumsziget is, mert ha csak pár napra érkezünk a városba, nem feltétlenül akarunk minden percet múzeumokban tölteni, vagy nem is feltétlenül ott, annyi izgalmas hely van még…

Móka és kacagás, akár eltévedés közben is

fotó: Wolfgang Scholvien

Számomra a legnagyobb kihívás – hiába vannak mindenhol kirakva a térképek és a feliratok – azok a metrófeljárók szövevényes hálózatai. Még a Deák-téri tévelygés is kismiska ahhoz képest, ami itt egy kevésbé jelentős állomáson is van. Hát még ahol több vonal találkozik! És ha rossz helyen megyünk fel, garantált az eltévedés. Mondjuk az U és S Bahn hálót én már kívülről fújom, tudom hogy jutok el a központból bármelyik külvárosba, de a megérkezések még mindig okoznak meglepetéseket. És az út néha igen hosszú – ezt is kalkuláljuk bele a tervezéseinkbe. Szerencsére több vonalon kis képernyők adagolják a híreket.

Párban szép – utazni is

És a legális blicceléssel nem vicceltem, ezzel is lehet például a hosszú hétvégés kiruccanásokon kalkulálni. Pénteken este nyolctól vasárnap éjjelig össze kell állni valakivel, akinek van bérlete, és akkor az egyikük ingyen használhatja a közlekedési eszközöket. (A társaság vezetősége így szeretné ösztönözni a lakókat, hogy inkább a közösségi közlekedés eszközeit használják. Már aki nem biciklizik. De erről máskor. Gyűlnek az élményeim…)

Hogy pontosan mit „csinál” egy magyar kulturális intézet külföldön? Általánosságban nehéz megmondani, intézete válogatja. A Collegium Hungaricum Berlin (CHB) több szempontból is különleges.

Én még jól emlékszem a régi, Karl-Liebknecht utcai szocreál építményre, és a kávézóra is, ami a betontömb oldalán piros-fehér-zöld színekkel hirdette magát. Valahogy nagyon korszerűtlen volt az egész miliő. Nem úgy az új hely, a város lüktető szívében, a Gorkij színház és a Humboldt egyetem mellett található modern, jó kisugárzású épület. És nem csak a külsőségek változtak!
Can Togay János 2008 óta vezeti a nagy múltra visszatekintő (1924-ben alapították) Collegium Hungaricumot. „Németországban nevelkedtem – meséli –  és amikor megpályáztam az intézet igaztói székét, többek között az is motivált, hogy felvegyem azt az elejtett szálat, ami a német kultúrához köt.” Épp az igazgatóváltás idején költözött új épületbe a CHB, és ez még egy adag lendületet adott a változáshoz. Can egy olyan helyről álmodott, amelyik organikus részévé tud válni a metropolisznak. „Tartottam attól – emlékezik vissza –  hogy valamiféle poros kultúraközvetítő helyre kerülök, ezért célom az újrapozícionálás lett. Első lépésben azt szögeztem le, hogy ne csupán egy idegen intézet legyünk külföldön, hanem olvadjunk bele a helyi kulturális életbe. Célközönségünk a berlini német közönség, próbálunk olyan berlini intézményként működni, amely magyar érdekeket képvisel, a legszélesebben vett kulturális eszközökkel. Jelen kell lenni, részt kell venni, ez a legfontosabb. Így elsősorban abból indultam ki, mihez tudunk kapcsolódni, mit tudunk felmutatni Magyarországról, valamint a tágabb régiónkról. Ennek évek óta sikeres példája a Cinema Total.” (Erről külön tudósítok, február elején.)

„Címszavakban talán így foglalhatom össze, mit szeretnénk – mondja az új programstruktúráról az igazgató –  hogy ’Ne dialogizálj, hanem kerülj interakcióba. Ne reprezentálj, hanem foglalj állást, ne prezentáld a kultúrát, hanem hozd létre itt!’ Több kiállításunk ötlete is itt helyben született és valósult is meg magyar és nemzetközi művészek együttműködésében. Az intézetnek az a küldetése, hogy Magyarország úgy jelenjen meg Berlinben, mint egy dinamikus, nyitott ország, egy innovatív hely, ami a saját hagyományával korszerűen bánik.”

A stratégia, amit követtek, bevált. Évente több ezer látogatója van a programoknak, a CHB trendsetter lett a kulturális intézetek között. Az érdekelt még, hogy hogyan reagál az intézmény arra, hogy egyre több magyar telepedik le a német fővárosban. Erre is kaptam választ. „Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egyre több magyar él Berlinben – mondja Togay –  hogy hányan vannak? Nem tudni. Több hullámban érkeznek, és mi nem tudunk mindenkinek személy szerint segíteni, de nem hagyhatjuk őket kívül, oda kell fordulnunk feléjük. Elsődleges célunk egy hálózat létrehozása, egy olyan platform megteremtése, ahol ők elérik egymást. A programjaink egy része is módosul majd, lesznek csak magyar nyelvű eseményeink is. Első lépésként próbálunk egy munkatalálkozót szervezni, ahol felmérjük az igényeket, és ahol bemutatkozhatnak konkrét életpéldák is. Nem könnyű külföldön idegenként boldogulni, de egymást segítve nem lehetetlen.”

Turistaként is érdemes ellátogatni a házba, mert nagyon érdekes tapasztalat ennek a kulturális összefonódásnak a részévé válni, megnézni önmagunkat egy másik szemszögből.

Nem, ez nem sikerült, de nagyon közel jártunk hozzá. Ha az egész szerkezet nem szakad le a falról, azt is megtudhattam volna, hogy a trombitások vezetője ebben is verhetetlen.

fotó: petit-hoppe

A kicsit zűrös, akklimatizálódós első hét lezárásaként valami igazi polgári szórakozásra gondoltam, így jött az ötlet, hogy elmenjek végre a Berliner Philharmonie-ba, meghallgatni a berlini filharmonikusokat. Azt a zenekart, ami egyszerűen világklasszis, benne van a világ top 5-jében, vannak évek, amikor listavezetőként. A szögletes, modern sátorszerű épület a város szívében található (Kemperplatz, Mitte), a Potzdamer Platz-ról mindössze öt perc sétányira.  Magát a Filharmóniát 1882-ben alapították, de még nem ezen a helyen állt. Sok költözés és átalakítás után Hans Scharoun (organikus építész) tervei alapján 1963 október 15.-én nyitott meg újra. A terem belülről csodálatos! Az ötszögletű, teraszos elrendezésű, elsőre kaotikusnak tűnő térben először megijedtem: itt se látni, se hallani nem fogok semmit. A különös elrendezés végül hihetetlen ravaszsággal tárja fel magát – a zenekar középre van rendezve, és mi nézők-hallgatók tényleg bárhonnan élvezhetjük a zenét.

Eddig a drága jegyárak tartottak vissza, de most már tudom, hogy van megoldás! Nem kell feltétlenül stroke-ot kapnunk az átlag 70-130 (legdrágább 200) euro-s tarifától, mint mindenhol, itt is van kiskapu, amin érdemes beslisszanni, már csak azért is, hogy megnézzük belülről a lélegzetelállító koncerttermet. (A honlapon megtaláljuk az ablakot, ahol sok koncert élőben élvezhető online, de ott nem hat ránk az a belső, mélységekkel és dimenziókkal játszó, perspektívákat megmozgató látvány, ami a belépéskor ér.) Célszerű indulás előtt megkockáztatni egy telefont, mennyire van tele a terem. Ha azt mondják, kapható még jegy, el lehet indulni, és a 7 euro-s állójegyre beruházni. Ha már bent vagyunk, miénk a pálya, meg kell lesni, a sokadik csöngetés után mely helyek vannak még szabadon, és lecsapni rájuk. Most pénteken Mendelssohn (a kedvencem) Itáliai szimfóniája és egy Bruckner darab volt, Riccardo Chailly vendégdirigálása mellett. Tényleg nem érdemes kihagyni egy ilyen estét, az év első felében lesz több Schumann és egy Bartók darab is.

A zenekar különlegessége, hogy négy magyar zenész is játszik benne, Szűcs Máté (brácsa – hihetetlenül édes, ahogy szinte táncol zenélés közben…), Almási Zoltán (hegedű),  és két trombitás, Velenczei Tamás és Tarkövi Gábor. Nos, mi ez utóbbi közbenjárásával mentünk le a zenészbüfébe, gratulálni és koccintani egyet. Ez hajnalig tartott. A büféből végül kipateroltak bennünket, felmenekültünk a fúvósok öltözőjébe. A fiúk már ittak kicsit, jó ötletnek tűnt egy dartsmérkőzés, amivel a komoly zenészek úgy látszik koncertek előtt levezetik a feszültséget. Legalábbis eddig – már nem is tudom, hogy zuhant le közénk a tábla. Az is kiderült, nem leszek jó fúvós, már csak a sok cigi miatt se, a tüdőm kirepült, mikor egy kisebb példányt meg szerettünk volna szólaltatni. Nem úgy a kis Kingának, házigazdám lányának, akinek kölcsönkérték ezt az izét – ma reggel iszonyú trombitaszóra riadtam, a fejem majd szétpattant… Gondolom hasonlót érezhettek a biztonságiak is, mikor mi gyakorlatoztunk.

Imádom télen Berlint, és ezt sokan nem értik, pedig szerintem kicsit másképp van itt hideg, mint otthon. De azért valóban nem árt felkészülni indulás előtt. Nőknek lelkileg is.

A lényeg: a praktikus cipő!

Hacsak nem egyik taxiból szállunk a másikba, a legfontosabb tanácsom, hogy ne kísérletezzünk tűsarkú cipővel, sőt, már öt centinél magasabb sarokkal sem. Sosem felejtem el, mikor először balanszíroztam az utcák során. A nap végén már irigykedve néztem mindenkire, aki egyáltalán járni tud… Berlin a tágasság városa. Ám amilyen lenyűgözőek a hatalmas allék, a széles sugárutak, amilyen ámulatba ejtő a grandiózus, szinte átláthatatlan utcák sora, olyan nehéz erővel bírni a sétákat. Nem is nevezném ezt sétáknak. Ezek mini-túrák. Menetelések. Hiába a remek metróhálózat (a tömegközlekedésről majd később), azért bizony a megállók elég messze esnek egymástól. Ha valami a megállótól csak 5-10 perc sétára található, az már remeknek, közelinek tartható. A turizmus központjának számító Mittében meg aztán tényleg felesleges közlekedési eszközökre szállni. Egyszóval a gyaloglás nem választás kérdése. Vagy gyaloglunk, vagy ne is menjünk sehová. Épp ezek miatt a kényelmes lábbeli elengedhetetlen. Persze, sóhajtanánk, mi nők már hozzászoktunk, hogy igazán lépés-gyilkos tűsarkakban is eltipegjünk bárhová. Ám akkor még nem jártunk errefelé! Mert ami igazán megkínozza testünket, azok a macskakövek, amikkel oly gazdagon behintették az egész várost. (Tényleg, bárhová megyek mindenütt kisebb és nagyobb kockákból álló kőtenger, ember legyen a talpán, aki tűsarokban képes végigmosolyogni.) Nagy havazás idején viszont ne számítsunk arra, hogy felsózzák az utcákat, mert nem teszik. Gyakori látvány, hogy nyílt színen vágódnak hasra előttünk. Addig én is szívből kacagtam az áldozatokon, mígnem egyszer az Alex-nél magam is el nem vágódtam. Egy előnye viszont mindenképpen van a dolognak: a só nem marja szét a csizmánkat. És már ez is valami.

A legjobb arcpirosító a szél!

Mióta megérkeztem – csaknem egy hete – kitartóan esik az eső. (Angliában éltem meg ilyen teleket…) Ha szakad, az még oké, mert előveszem az esernyőt, ám inkább az alattomos szemerkélés a jellemző, váratlan, lehetetlen irányokból érkező széllökésekkel kombinálva. Ha éppen szélcsend lenne, és valami rejtélyes okból kifolyólag az égből sem csöpögne semmi, akkor a munkát bevégzi a huzat, főleg a metrófeljáróknál. Viszlát, szépen kikészített arc, viszlát, frizura. Éppen vágtunk át a Múzeumszigeten – egy fontos találkozóra igyekeztem – és odasóhajtottam a kísérőnek: „Épp most folyt bele a maradék szemfestékem a számba.” A lány rám mosolygott, és csak ennyit mondott: „Na, ezt a mondatot majd egy jó időre elfelejted. Épp a sminkeléssel egy időben. Nézz körül, alig látsz normálisan kifestett berlini nőt!” Ez igaz. Most már direkt figyelem. Akik próbálkoznak, azok sincsenek „normálisan” kifestve, málladoznak, mint jómagam. Be kell szereznem egy-egy vízálló, lerobbanthatatlan darabot…

Turistaként ritkán van arra lehetőségünk, hogy egy teljes napot egyetlen múzeumnak szenteljünk. De a Historisches Museum-ot (Történeti Múzem) semmiképp nem szabad kihagyni.

Utcai viseleteket indultam fotózni, mert Berlinben az egyik legszórakoztatóbb tevékenységeim közé tartozik, hogy csak megyek, és nézem a figurákat. Rögtön a metrón leült velem szemben egy alak, aki elképesztően nézett ki: felül tüsi volt a haja, ám fejközéptől lágy hullámokban omlott alá. Szinte rongyokban volt, holott a géppark, amit magával cipelt, jól szituált embere engedett következtetni. Kaptam is elő a gépem, mire morogni kezdett, majd hadonászni, konkrétan röfögött, mire én futva menekültem. A Lustgartenben kezdtem bóklászni, abból baj nem lehet, gondoltam, és amúgy is le akartam fotózni a szépen felöltöztetett fát. Ez sikerült is.

Nyáron persze klasszabb a hely, de így is jó nézni a padokat és napozóágyakat. Na, a következő áldozatom, a néni az egyik ilyenen ült. Régi, özönvíz előtti bundát viselt, de a rúzsa belevöröslött a ködbe. A fején – nem viccelek – egy horgolt terítő volt, az alól göndörödtek ki platinaszőke, ondolált tincsei. Egy jelenség volt.

Kaptam elő a gépem, és innentől konkrét volt az életveszély. Egy fa mögül előugrott a hapsija (hasonlóan épületes látvány) és kiáltozva elzavart. A Historisches Museum bejáratáig ügettem. Csak jövő héten akartam feltérképezni a legendás MúzeumSzigetet, de ha már itt vagyok… (Persze a részletesebb leírás és többi múzeum se várat sokáig magára.)

Szerencsére a divat ott van mindenütt, itt is. A múzeum lobbyjában Stephan Hann 5 ruhaszobra fogadja a látogatókat, az installáció az 1987 október 28-án alapított, tehát most a huszonöt éves jubileumát ünneplő múzeum tiszteletére készült. (Hivatalosan csak 2012 végéig lettek volna kint a lélegzetelállító alkotások, de a nagy siker miatt logikus a hosszabbítás.) Hann olyan designer és művész, aki szereti kultúrtörténeti tartalmakkal megtölteni az anyagokat. Most plakátokat, az eddigi kiállításokon bemutatott filmeket, fotókat és reprókat használt fel a munkájához. És persze sok-sok swarovski kristályt. Így egyszerre több történetet viselnek a babák, és kétféle valósággal néz szembe a szemlélő. (Az ötlet, hogy kisfilmek fussanak a testemen, megragadott. Nem is tudom hirtelen, miket választanék…Valami brutált előre, egy dogmafilmet, és az Elfújta a szél futna hátul. A könyökömnél a Titanic menne, de az csak a húgom miatt, jelzésként.)

Érdemes végigmenni az állandó kiállításokon is, mind a kettőn, mert a kezdetektől 1994-ig tekinthetjük át a német történelmet. Kedvenceim persze az életképek, a gazdagon berendezett vitrinek, és ó, igen, a korabeli ruhák! Mint az alábbiak is, 1790-ből:

Ilyen kicsi melle manapság csak Keira Knightley-nak van…
De találunk ismerős szobabelsőket és vonatkupét a Honecker-érából, és a nyolcvanas évek híres német „erotikus” filmek plakátjaiból is fellelhetünk egy csinos válogatást. (Biztos vannak, akiknek még fogalom a hangalámondásos NSZK fülledtség…)

Ám a múzeum nagy ereje az időszaki tárlatokban van. Egy modern hallon kell átmennünk a régi részből az újba – ha nem riasztanak a méretek, itt meg is pihenhetünk:

Jelenleg két kiállítás fut, az egyiknek, a Verführung Freiheit-nek (szabadság iránti vágy) komoly magyar vonatkozása van, kisfilmek futnak például Mauer Dórától és Kovásznai Györgytől, egy érdekes objektum látható St. Auby Tamástól is. 28 ország 113 művésze járja körül a szabadság legtágabban értelmezhető kérdését. Külön posztot érdemelne a tárlat, sőt, inkább látni kell, sajnos február közepén bezár.

A másik viszont április végig látható: a német történelem száz képben elmesélve. (Im Atelier der Geschichte – a történelem műtermében címmel) Illetve egy kísérlet ez az elmesélhetőségre. A nagy császárok képmásától a hétköznapi életképeken át jutunk Lenin és Sztálin közös képéig, és tovább.

Közösségi terekben sem utolsó a hely, remek shop, kitűnő kávézó, és egy fantasztikus mozi is vár minket. Nagy kedvencem a Zeughaus Kino, ami hasonló talán a mi Örökmozgónkhoz, régi filmek futnak a Solaristól az Alphaville-ig (sokszor van angol feliratozás, a programot meg kell nézni), és kiemelt események, mint amilyen a Berlin.Dokument program is, ahol havonta egyszer dokumentumfilmeket nézhetünk meg Berlinről. Amikor kint éltem, gyakori vendég voltam, most is az leszek. Így ugye már érthető ez a teljes nap?